(Dob)ritmusos világutazás

„Körülöttem mindig van valami zaj” — Cserey Csaba (Csabcsi) derűs kijelentése szállóigévé lett az évek során, hiszen a méltán ismert és elismert dobvirtuóz zenetanár (akinek a dzsessz és az improvizáció a kisujjában van, no meg a többi kilencben), előadóművész számára „ritmus nélkül nincs élet”.

Ennek köszönhetően majd' fél évszázados pályája során nem csak annál a bizonyos „klasszikus” rockdobnál kötött ki, hanem egyfajta gyermeki kíváncsiságtól vezérelve igyekezett minél több ütőhangszerrel (és nem csak) megismerkedni, megszólaltatni, és gyűjteménye számára meg is szerezni azokat. Jelenleg közel 70 hangszer van a birtokában a világ minden tájáról-kultúrájából, s most végre elérkezett az az idő, hogy ezek legtöbbjét meg- és bemutassa — méghozzá egyszerre, hiszen a számtalan koncert, előadás, relaxációs alkalom, felolvasóest, tárlatmegnyitó vagy épp felnőtteknek szóló meseterápiás foglalkozás alkalmával több tucatot megszólaltatott már közülük.

A rendhagyó kiállítás a szatmárnémeti Iparosotthon kistermében tekinthető meg február 28-ig naponta 10–15 óra között, a kedd délutáni, különleges kiállításmegnyitó pedig egy (dob)ritmusos világutazás volt a termet megtöltők számára, akik nem csak a legkülönfélébb dallamvilágokba kóstoltak bele, de vaskos és igencsak ízletes-élvezetes szeletet kaptak az általános műveltség tortájából is, hiszen Csabcsi nem csak megszólaltatta a hangszereket, de mesélt származási helyükről, más kontinensekre, kultúrákba átvezető útjukról és természetesen saját élményeiről, amikor egy-egy hangszerrel első alkalommal találkozott. Vagy amikor olyan zenésztárssal hozta össze a jósors, aki még inkább megismertette vele egy távoli vidék zeneeszközét — mint az az iráni fiú, aki a sámándob világából eredő óceándob titkait fedte fel, amelynek dallamait hallva „mintha a dob, a hangzás, az ember belefolyna az óceánba”, a kiszáradt bambuszrúdban pergő magok pedig monoton, de végtelenül nyugtató esődobolást idéznek. Nem kevésbé érdekes az afrikai népek tradicionális ütőhangszere, a dzsembé, amelynek szenegáli, ghánai változata szólalt meg; az afrikai zongorának is nevezett kalimba, a cserépből és bőrből készített egyiptomi darbuka — amelyet évezredekkel ezelőtt kizárólag csak a nők használtak, s amely „szép lassan átcsúszott Indiába”, s neki köszönhető a hastánc kialakulása is —; a földrésznyi ország kasztjait, nemzetiségeit és kultúráit összekötő, misztikus tablá vagy a harci nyílból zeneszerszámmá alakult berimbau. Az utazásból természetesen nem maradhatott ki az ázsiai eredettel rendelkező csángó ütőhangszer, az ütőgardon — hangjai mellett számtalan történet is megelevenedett a délutántól másnap délig tartó, egykori gyimesi lakodalmakról, fékevesztett táncolásról, az utolsó gyimesi prímásról, Zerkula Jánosról —, mint ahogy a Csabcsi által összerakott, csutorából készült dobfelszerelés és gyökérből készült cintányér sem, amelynek középkori muzsikát idéző dallamai kiegészültek a csutorával és a kolompcsengővel.

Szabó Kinga Mária