Don-kanyar: ez nem a ti háborútok

Egy diktátum, amely nemhogy békét hozott volna a vén kontinensre, hanem új háború magjait vetette el — Horthy revizionista terveiért nagyon drága árat fizettetett Hitler majd' minden magyar családdal, mutatott rá előadásában dr. Keresztesi Csaba Árpád történész-tanár.

A magyar hadtörténet legnagyobb vereségeként és több százezer ember kálváriájaként számon tartott Don-kanyari csata 76. évfordulóján szervezett történelmi visszatekintést a Kárpát-medencei Vitézi Rend szombaton délután. A Szamos-negyedi Református Egyházközség Diakóniai Központjában egybegyűlteket — köztük a már 99 éves, a Don-kanyart és orosz hadifogságot is megjárt Ferenczy Lajos bácsit — Seres Ferenc és Szökőcs Zsuzsa köszöntötte, Gellért Sándor A magyarok háborúja című művéből idézve. „Ma már nem is az a legfontosabb, hogy hősök vagy áldozatok voltak a Don-kanyari katonák, hanem az, hogy tudunk-e méltóképpen emlékezni reájuk” — mondták. E gondolat mentén pillantott vissza a majd' nyolc évtizeddel ezelőtti eseményekre, kiváltó okaikra és következményeikre dr. Keresztesi Csaba Árpád történész-tanár korabeli fényképekkel illusztrált, érdekes és alapos előadásában. Mint hangsúlyozta, a több mint 100 000 áldozatot követelő, 2. magyar hadsereg kálváriáját kiváltó események, az, hogy mit is keresett magyar ember hazájától több ezer kilométerre, a Don-kanyarban, jóval korábban, pontosan 1920-ban kezdődtek. „Akkor írták alá a trianoni diktátumot, amely előidézője volt egy sor nemzeti tragédiának, s nemhogy békét hozott volna a vén kontinensre, hanem új háború magjait vetette el — Horthy revizionista terveit csak Mussolini és Hitler támogatta, persze nem önzetlenül, és nagyon drága árat fizettettek a '38-as első, majd a '40-es második bécsi döntésért: Magyarország politikai kényszerpályára került” — mondta, majd pár szóban összefoglalta a második világháború kitörését, 1939. augusztus 30. eseményeit, miközben „mi, magyarok a trianoni revízió bűvöletében, Jávor Pál és Karády Katalin filmjeit nézve, békehangulatú országban éltünk, pedig már sejteni lehetett, hogy mindennek meglesz a böjtje”. Mint kiemelte, a Barbarossa-hadművelet a világtörténelem legnagyobb mérvű hadművelete, amelyre sem addig, sem azóta nem volt példa, de hamar kiderült, hogy az addig tökéletesen működő német Blitzkrieg (villámháború) az oroszokkal nem fog működni, mert túl hatalmasak a területek és a hideg. „Sajnos Hitler nem szerette a történelmet, különben tudhatta volna, hogy az orosz Tél tábornok hogyan kényszerítette térdre Napóleon vagy épp a svéd Gusztáv seregeit. Az 1941 júniusának végén indult hadművelet kizárólag a Szovjetunió lerohanásának volt a rövid távú hadművelete — karácsonyra véget kellett volna érjen. A tervek szerint addigra a németek bevették volna Moszkvát és a Lebensraum (élettér) faji fantázia értelmében a határokat kitolják az Uralig. Nem így történt — a december 5-i orosz támadás térdre kényszerítette a németeket, akiknek még B-tervük sem volt, annyira biztosak voltak a sikerben; Hitler előre elkészítette díszbeszédét, amit Moszkvában mond majd el… Ez volt az addig legyőzhetetlennek vélt német hadsereg első veresége, akkor nyílt meg a keleti arcvonal, a világtörténelem leghosszabb, 1000 km-es arcvonala, és Magyarország számára sem volt kiút. Hitler 1942. január 1-jei levelében sokkal aktívabb hazai részvételt „kér” Horthytól, von Ribbentrop birodalmi külügyminiszter pedig egyenesen a teljes magyar hadsereg bevetését kérte a kormányzótól és Bárdossy László külügyminisztertől. 'Magyarország el fog menni a lehetőségek végső határáig' jelentette ki a kormányzó — majd ad hoc, direkt a német „kérésnek” eleget téve 9 gyalogos és egy páncélos hadosztályból, 207 500 főből megszervezték a Magyar Királyi II. Honvéd Hadsereget, amely az 1941-es hadrendben nem szerepelt, német felszerelési ígérettel” — magyarázta Keresztesi. Nem hallgatta el azt sem, hogy bár Antonescu tábornok 400–600 ezer katonát küldött ki, „mint a vágóhídra”, még a Krímbe is, a román politikum még mindig nem meri „kibeszélni” az akkori eseményeket, a doni csaták áldozatairól alig-alig emlékeznek meg, kollektív megemlékezésről szó sincs, és az akkori vérzivataros napok történészileg sincsenek teljes egészében feldolgozva.

A 2. magyar hadseregnek az arcvonal 200 kilométeres szakaszát kellett megszállnia, a katonákat 1942 áprilisától három szállítmányban vitték ki, s tábornokuk, Jány Gusztáv is csak induláskor tudta meg, hogy nem megszállásra, hanem harci cselekedetekre küldik őket — ahogy megérkeztek, be is vetették őket, s a különösen véres hídfőcsaták során több tízezer fő és a haditechnika nagy része odaveszett, élelmiszer-, lőszer- és üzemanyag-utánpótlás pedig szinte nem is létezett. „A tél küszöbén a magyar hadsereg mindinkább úgy érezte, otthon már leírták, de a december 27-én érkezett parancs értelmében 'mindenki marad a helyén, az utolsó emberig'. 1943. január 12-én, -42 Celsius-fokban megkezdődött az az Osztrogozsszk-Rosszos hadművelet, ami nem főtámadásnak, hanem felderítő támadásnak indult az urivi hídfőnél, de az oroszokat annyira meglepte az arcvonal könnyű kettészakítása, hogy erősebb bevetést alkalmaztak. Az embertelen hideg és az orosz támadás kivetette a téli ruha, élelem, jármű nélküli magyarokat helyeikből — a magyar hadsereg sorsát a visszavonulás pecsételte meg, ekkor voltak a legnagyobb veszteségek: a tartalékokat a nagy tél miatt nem lehetett kiszállítani, a több tízezer sebesültet nem lehetett a hátországba szállítani, ráadásul a 30–35 ezer fős magyar utánpótlást szinte fegyvertelenül küldték ki, hogy majd a visszavonuló katonáktól veszik át a fegyvert. A tábori csendőrség viszont parancsba kapta, hogy a fegyvertelenül vonulókat (mint szökevényeket) azonnal lője le — és rengeteg utánpótlás-, illetve visszavonuló katonát le is lőtt. A 207 500 fős seregből márciusig alig 65 000-en érkeztek be a visszavonulási körzetbe, s nehezen elfogadható, hogy a Don-kanyarban a magyar hazáért kellett elpusztulnia annyi fiatalnak, annyi embernek, s ez a pusztulás rendkívül megosztotta akkor és most is a magyar társadalmat” — magyarázta a történész.

Előadás közben s annak végén Zágoni Mihály tárogató-, Margitházi Tibor pedig citeraszóval emlékezett az áldozatokra, Gellért Sándor verseiből leánya olvasott fel részleteket, majd Ferenczy Lajos bácsi mesélt a doni csaták és hadifogolyként kőszénbányában telt hat évének napjairól.

Szabó Kinga Mária