Dr. Bura László nyelvész, irodalomtörténész 80 éves

Dr. Bura László ma ünnepli 80. születésnapját, ennek apropóján pedagógusi, nyelvészi, irodalomtörténészi, iskolaszervezői munkásságáról kérdeztük. Ez alkalommal kívánunk boldog születésnapot, valamint erőt és egészséget további munkájához.

— Ha visszapörgeti élete filmkockáit, bizonyára megszámlálhatatlan sok esemény sorakozik fel. Melyek azok, amelyekre örömmel, és melyek azok, amelyekre nem szívesen emlékszik vissza?

— Nem rövid idő az, amelynek eseményeit most mérlegre kell tennem, így természetesen emlékeim között egyaránt sorakoznak örömmel és nem szívesen felidézettek. Mindenkor örömmel emlékezhetem az iskolai intézmények működésének megszervezésében végzett munkámra, vagyis a magyar tannyelvű középiskolai oktatás 1990 utáni alakításában kifejtett tevékenységemre. Újjászerveztem és négy évig igazgattam a Kölcsey Ferenc Elméleti Líceumot. Azzal, hogy 1991–ben a líceum épületébe befogadtam a megalakulására készülő (akkori nevükön) római katolikus és református szemináriumi líceumot, lehetővé tettem elindulásukat. Elvállaltam a (későbbi nevén) Hám János Líceum igazgatását is, ennek 1995–ben saját épületet szereztem, szerkezetét pedig a hároméves egészségügyi asszisztensképzővel

kiegészítve iskolaközponttá alakítottam. 1997 decemberében véglegesen nyugdíjba mentem. Két év múlva azonban újabb szervezési feladatot kaptam, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kara létrehozta a Tanítóképző Főiskolát. Besoroltak a Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző-Angol Nyelv Főiskolai tagozat előadói közé, az egyetem szenátusa pedig kinevezett a tagozat (helyi) tanulmányi igazgatójává.

Mindhárom intézmény eredményesen működött, ezt, vagyis az eredményes szervező, oktató és nevelő tevékenységet a jó munkaközösségek hatékony közreműködése segítette. A munkatársak barátságos magatartásának, őszinte segíteni akarásának emlékét megőriztem, gyakran felidézem. Nem szívesen emlékezem az idő eltékozlására. Persze az egykori egyetemi évek folyamán nem mi, hallgatók kótyavetyéltük el a drága időt, hanem a társadalmi rendszer kényszerített rá. Mint minden szakon, a nyelv- és irodalomtudományi karon is (az első két tanévben) heti négy óra marxizmus (a Szovjetunió Kommunista „bolsevik” Pártjának története), négy óra pedagógia (Makarenko-elmélete a munkára való nevelésről), négy–négy román, illetőleg orosz óra (anyaga: Sztálin a nyelvről), az irodalomórákon: a lenini két kultúra és kivetítése (esetünkben a magyar irodalomra). Azt hiszem, hogy a hatvanas, majd a hetvenes évek egyetemi hallgatóinak tananyaga már „javult”, a ma élők számára egyszerűen elképzelhetetlen és hihetetlen világban éltünk. És elfecséreltük a soha vissza nem térő drága időt.

Egy életpálya gyümölcsei

— Pályafutása több szálon futott: pedagógus, nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, helytörténet és egyháztörténet kutató és író, létrehozott több iskolát. Melyik eredményére a legbüszkébb, mi az amit szeretett volna, de nem sikerült megvalósítani?

— A Bolyai tudományegyetem filológiai karán végzettek többségét pedagógus pályára helyezték, magyar-, román-, orosztanárok lettek. Az én évfolyamomból többeknek sikerült kiadókhoz, illetőleg a médiában elhelyezkedniük. Engem a IV. tanévem megkezdésekor kineveztek a nyelvészeti tanszékre, gyakornoki beosztásban, államvizsga után ugyanott maradtam, előléptem főgyakornokká. A tanszék tudományos munkájába, a nyelvjáráskutatásba már hallgatóként bekapcsolódtam, így konkrét elméleti feladatokat is kaptam. A nyelvészeti tanszék a Román Tudományos Akadémia (akkor még szereplő) kutatási tervébe, a Moldvai Csángó Nyelvatlasz anyaga összegyűjtésének és szerkesztésének tervén dolgozott. (Csak 1991–ben jelenhetett meg.) A csángó kutatásban részt vevő román és magyar kutatókkal (nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók stb.) én is a helyszínen ismerkedtem ezzel az archaikus nyelvjárással, a nyelvjárást beszélőkkel. Az egyetemen gyűjtő és kutató munkát végző, illetőleg majd előadó nyelvészt akartak belőlem faragni. A pályafutásom irányát azonban megváltoztatta a hatalom. Tizenöt hónapig politikai fogolyként az állam vendége voltam. Az egyetemre nyilván nem térhettem vissza, elhelyeztek a közoktatásban. Így lettem tanár 1956 őszétől Mezőpetriben, négy év után Szatmárnémetiben, általános, majd középiskolában. Az oktatási rendszer az akkor még nem kötelező hét osztályos általános iskolától a 90–es évek második feléig (ameddig tanítottam) ugyancsak változatos volt. Tartalmában is és módszereiben is többször, esetenként lényegesen is változott. Rideg formalizmus uralta. Magyartanárként (vidéken) kiegészítésül tanítottam románt, aztán rajzot, mezőgazdasági ismereteket (!). Szatmárnémetiben két évig román katedrán dolgoztam, egy tanévben a (román) pedagógiai líceumban (9-10. osztályban) latint tanítottam. Az 1971–ben alakult Magyar Líceumban is egy ideig a fél katedrám latin óra volt. Az egyetem nyelvészeti tanszéke tovább ösztönözte és támogatta a nyelvészeti kutató munkámat. Ennek nyomán írtam meg több tanulmányt, amelyekkel külföldi pályázatokon is részt vettem, sőt pályadíjakat nyertem. Úgy emlékszem, 1958–ban (a rajoni román főtanfelügyelő támogatásával) a magyar tagozatok diákjainak bevonásával megszerveztem a Nagykároly környéki falvak közmondásanyagának összegyűjtését, s természetesen feldolgozását. Szatmárnémetiben a tanügyi véglegesítő és a fokozati vizsga kényszerített a szakmódszertannal való fokozottabb foglalkozásra, később ebből (esetenként nevelési tárgyú kérdésekről is) a Tanügyi Újság, alkalmilag a Szatmári Hírlap számára írt cikkek is születtek. A nyelvtudományhoz való vonzódásom (és egyetemi professzoraim ösztönzése) kapcsán felvételiztem a BBTE Filológia Karán a doktori fokozat megszerzésére. A nyelvészeti tanszéken, szakszókincs kutatásából írt disszertációm megvédésével 1972–ben szereztem meg a tudományos címet. Természetesen nyelvész pályafutásom is a korszak lehetőségeinek korlátozó feltételei között alakulhatott. Több tanulmányt írhattam és jelentethettem meg a romániai akadémiai folyóiratban, a Nyelv- és Irodalomtudományi Közleményekben. Az alkalmazott nyelvészet, a nyelvművelés ígérkezett gyümölcsöztethető ágazatnak. Elég hosszú időszakban sikerült is rendszeres nyelvművelő rovatot írnom a temesvári Szabad Szóban, majd a Szatmári Hírlapban és a bukaresti Ifjúmunkásban. Egy másik alkalmilag művelhető szakterület volt a szakszókincs kutatás, konkrétan népi kismesterségek szókincsének összegyűjtése, elemzése. Ez persze párosult a terület néprajzi vonatkozásaival is, konkrétan így születtek és gyűjteményes kötetekben így jelentek meg egy-egy kismesterség néprajzi leírásai is. A népdalgyűjtést 1971–ben a Népi Alkotások Háza kezdeményezésére végeztük, az akkor megjelent kötet (Zöld erdőben fenyő zöldje) anyagát a megye 12 falujában gyűjtött anyagból válogattuk, a dallamokat Brejan–Albert György zenetanár jegyezte le, a szövegeket én gondoztam. E gyűjtés folyamán megállapítottam, hogy Szatmár megyében még él a népballada műfaja. Akkor határoztam el, hogy a gyorsan pusztuló műfaj feltérképezése, létező darabjainak megmentése sürgős feladat, ezért hozzákezdtünk ennek felkutatásához, rögzítéséhez (magnetofonnal), s lejegyzéséhez. Az 1978–ban megjelent kötet (Szatmári népballadák) anyagát 43 helységben gyűjtöttük. A szaktudomány értékeli, sikerültnek tartja a munkát. A néprajzkutató minősítésem még egy két (társszerzőkkel készített) szellemi néprajzi munkára, valamint néhány tanulmányra, kisebb cikkekre alapozódik. Lényegében a szükséglet, a helyzet megkívánta időszakosan végzett tevékenységet fed. Ugyanez vonatkozik az irodalomtörténész minősítésre is. A magyarul és/vagy románul írt irodalmi, irodalomtörténeti vonatkozású írásom — cikkem, esetenként tanulmányom megírását többnyire valamilyen konkrét alkalom, hivatalos megemlékezés igényelte. Előfordult persze olyan eset is, amikor egyik-másik térségünkbeli, avagy a térséggel kapcsolatba került író-költő életének vagy valamelyik alkotásának kapcsán Szatmárhoz kapcsolódó vonatkozásáról is írtam (a Korunkban, az Erdélyi Múzeumban, gyűjteményes kötetekben). Lehet, hogy ide lehetne vagy kellene kapcsolnom a lexikonok helyi munkatársaként végzett szerkesztői tevékenységemet. A hat kötetben megjelent Romániai Magyar Irodalmi Lexikonnak szatmári (Szatmár megyei) anyagából mintegy ötven szócikket (esetenként tanulmányt) én írtam. Hasonló munkatársa voltam a Budapesten megjelenő Magyar Katolikus Lexikonnak, a 2001–2011 között megjelenő VI-XV. kötetébe 59 szócikket írtam. Valószínűleg ide kellene sorolnom a Csanálosról és Erdődről írt falumonográfiámat is. Úgy ítélem, mindkettővel elégedett lehetek. A kérdésben helytörténetként megnevezett terület gyakorlatilag sokirányú kutató és publikációs tevékenységre vonatkozhat. Elsősorban művelődéstörténetként közelíteném meg, ugyanis több könyvem és jónéhány tanulmányom sorolhatnám be ennek egyik ágazatába, az iskolatörténetbe. 1972–től foglalkoztam — Jakó Zsigmond professzor útmutatásával — művelődéstörténetünknek sürgető feladatával, középiskoláink történetének és társadalmi szerepének az addig ismert kerettörténetüket meghaladó bemutatásával. A Szatmárnémeti református kollégium és diákjai (1610–1852) című munkát 1983–ban adtam át a Kriterion Könyvkiadónak. A munka hamarosan abban a megtiszteltetésben részesült, hogy művelődéstörténetünk harminc tiltott kiadványa közé sorolták. Még 1989 előtt rátaláltam a Pázmány Péter alapította jezsuita gimnázium, valamint az ún. püspöki líceum gazdag levéltári anyagára is. Ennek feldolgozására, kiadására nyilvánvalóan nem is gondolhattam. Oktatási intézményeink történetének kutatása 1990 után új intézménnyel bővült, a Szatmárnémeti Római Katolikus Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézettel. Mind a püspöki líceum (a középiskolát követő kétéves oktatási intézmény), mind a polgári iskolai tanítónőképző (ma tanítóképző főiskolának kellene nevezni) bölcsészeti és természettudományok tagozata (később kézimunka–mesternői, és testnevelési szakkal is bővült) Szatmárnémeti oktatástörténeti képét addig nem ismert távlatokban mutatta be. A helytörténet — oktatástörténet — intézménytörténet kereteibe sorolható maradandó eredmények közé sorolhatom a Szatmári diákok 1610–1852 című (Szeged, 1994) kötetet, amely tartalmazza a korabeli középiskoláinkban tanult diákok névsorát, adatait, a Könyvek és könyvtárak Szatmáron és Németiben a XVII. századtól a XIX. század közepéig című (Csíkszereda, 2004) kötetet. Igazán helytörténetnek a Szatmárnémeti kialakulása és fejlődése épületei és műemlékei tükrében (Identitas, Szatmárnémeti, 2002) című munkát említem, amely azonban (rajtam kívül) népes munkatársi csoport — Bara Csaba, Bara István, Erdei Líviusz, Kiss Imola, Muhi Sándor, Tóth Géza — közreműködésével készült, minőségileg nagyon szép munka (Póti István kiadásában). A hiánypótláson kívül a könyv a művelődés munkatársai szükséges és lehetséges együttműködésének tanúsítója. Az egyháztörténetet kutató és író minősítést nyilvánvalóan 1992 után kaphattam, miután megjelent az Romániai Magyar Szó kis zsebkönyve, az Erdélyi Egyházaink Évszázadai. A zsebkönyv Szatmár Római Katolikus Püspökség című fejezetét én írtam. Egyszerű történet: Ft. Reizer Pál szatmári püspök megkért: két héten belül le kell adnia a pontosan húsz oldal terjedelműre megszabott kéziratot a püspöksége történetéről. Papjai közül akik megírhatnák visszautasítják, nem talál olyant, aki megírhatná. Kérése: mentsem meg. El kellett vállalnom. Következett a rohammunka: szempontok meghatározása, vázlat, források keresése, megszövegezés. S amint az történni szokott, folytatása következett. Ugyanő megkért: írjak egy rövid életrajzot Scheffler Jánosról, az 1952-ben börtönben meghalt szatmári püspökről, ugyanis el akarja indítani a boldoggá avatási eljárását, de ehhez szükséges emlékének, életrajzának felidézése. A mű megírásának feltételei most jobbak voltak: a kiadóval megegyeztek, 60 nap múlva átadja a nyomdakész kéziratot. Nem részletezem, hogy milyen írói munkakörülmény — iskolai és igazgatói munka mellett — forrásmunkák nélkül dolgozni. A munka — törvényszerűen apró–cseprő hibákkal, no meg téves adattal is — elkészült. És később újabb kéréseket, feladatokat hozott magával. Scheffler János egész életpályáját, személyiségét megismerve aztán úgy láttam, hogy érdemes őt a 21. századi – akármilyen felekezetű – ember elé idézni, hiszen világszemlélete, életmódja, munkastílusa bármelyik számára hasznosítható tanulságokat sugall. Ezért adtam a könyvnek a fő címül: Köztünk élet… A tavaly, hivatalos boldoggá avatására elkészült a Boldog Scheffler János.

— Sok nyelvészeti munkája van, amelyek közül néhányban már–már feledésbe merülő helyneveket tett maradandóvá, de az irodalomtörténeti és egyháztörténeti munkáiban is sok olyan téma van feldolgozva, ami könnyen a múlté lehetett volna. Az egyre jobban globalizálódó világban, amikor az anyanyelv kezd háttérbe szorulni, nem félő, hogy ezek a tudományos munkák a könyvtárak polcain rekednek?

— A különféle tudományos vagy művelődési szakterületekre vonatkozó munkáimban kétféle értéket kereshetek: adatokat, ismeretanyagot, esetenként valamilyen elméleti vagy módszertani kérdés fejtegetését. A 21. század világában minden nyomtatott munka kétféle módon élhet: könyvtárak polcain és/vagy digitalizáltan a világhálón. Több könyvemről tudom, hogy megtalálható a világhálón, a Kárpát-medence helynévanyagának digitalizált formában elhelyezése a világhálón folyamatban van (az én kétkötetes munkámé is). Vannak és lesznek, akik megkeresik és szívesen forgatják kezükben a papírra nyomtatott könyveket, de mind többen vannak, akik a számítógép adta lehetőséget, a világhálón való elérhetőséget választják.

Befejezésre váró feladatok

— Melyek azok a dolgok, kérdések, amelyek önt nyolcvan évesen is foglalkoztatják, mi az, amin most dolgozik, és milyen tervei vannak?

— Merészségnek tartanám, ha nyolcvan évesen, főként a tarsolyomban levő betegségekkel terveket szőnék. Szeretném teljesíteni azt, amit feladatul kapok, erőm és lehetőségeim mértékében igyekszem befejezni néhány be nem fejezett, félig kész (nyelvészeti művelődéstörténeti) téma kidolgozását.

Azt hiszem, meg kellene oldanom a Státus Kiadó által kiadott két könyvem bemutatóját is. A decemberben megjelent tanulmánykötet (Pillanatképek jövőbelátáshoz) célja ugyanis térségünket érintő múltbeli és jelenkori problémákat tárgyaló, de külföldön megjelent tanulmány elérhetőségének előmozdítása volt. A múlt héten megjelent Sakkfigurák pedig egy koncepciós kirakatper megtervezését, forgatókönyvét, kivitelezését mutatja be. Tanulságai — a konkrét szereplőktől elvonatkoztatva is — egy korszak ártatlan áldozataira emlékeztethetnek.

Elek György