Egy őszinte pedagógus visszatekintése
Utoljára módositva: 2012-06-25 09:34:11

Kádár Ferencet legtöbben íróként-költőként vagy közéleti személyiségként ismerik. Kevesebben tudják, hogy szakmája szerint gyógypedagógus, azon belül is logopédus, és ezt a szakmát szinte negyven éve gyakorolja elhivatottan.

 

Kádár Ferenc

— Ön a tanév végeztével nyugalomba vonul. Mióta van a pályán?

— Egy év híján negyven éves pályafutásomat fejezem be a tanügyben. Ezalatt a negyven év alatt szinte végig logopédiával foglalkoztam. Huszonöt éve itt, ebben a szobában, a 3-as számú általános iskola épületében, bár itt csak vendég vagyok, mivel én a megyei logopédiai irodához tartozom. Erről eszembe is jut a tanügy jelenlegi állapota. Minket logopédusokat — összesen hatan vagyunk a megyében — állandóan dobálnak ide-oda, volt olyan időszak is, hogy veszélyben volt a fizetésünk, nem tudták ki fizet, mikor fizet stb. Szóval áldatlan állapot, és ez mindjárt jelzi azt, hogy nem jó szívvel fogok visszagondolni erre az egészre, bár nagyon szeretem a szakmámat. Annak idején azt hittem, rossz lesz nyugdíjba menni, de most már ki merem jelenteni: alig várom, hogy szabaduljak ebből a légkörből. A szakmát úgysem fogom tudni abbahagyni, mert már komoly listám van, akik jelentkeztek, hogy foglalkozzam velük. A gondolatmenetet folytatva: el kell mondanom, hogy annak idején, mikor kezdtem a pályámat, a nagykárolyi speciális szakiskolában (mely azóta megszűnt) egész más volt a hangulat. Nálam jobban senki nem gyűlölte a kommunizmust, de azt az egyet kijelentem: a tanügy jobban meg volt szervezve. Én mint főfoglalkozású gyógypedagógus egy nagyon jól megszervezett és jól működő speciális iskolahálózat keretén belül tevékenykedtem, amit mára szinte teljesen megszüntettek az országban. Ez egy akkora pofoncsapás, nem csak a szakmának, hanem az egész társadalomnak, hogy ezt nem is lehet elmondani. Mindenhol a világon léteznek ezek a nevelési-oktatási formák, nálunk teljesen félreértelmezték az úgynevezett integrációt, és lenyakazták ezt a formájú oktatási rendszert. Abban az időben tehát a speciális szakiskolában dolgoztam, mely olyan nagyszerű szakembereket nevelt, mai napig sokkal találkozom, és annyira beépültek a társadalomba, hogy nem is lehet rajtuk észrevenni, hogy valamikor fogyatékosok voltak.

„Mindenhol a világon léteznek ezek a nevelési-oktatási formák, nálunk teljesen félreértelmezték az úgynevezett integrációt, és lenyakazták ezt a formájú oktatási rendszert.” – Kádár Ferenc

 

Egy különleges mesterség

 

— Emlékszik még, milyen volt pályakezdőnek lenni?

— Mikor elindultam a pályán, ’73-ban, a logopédia nagyon gyerekcipőben járt Romániában, akkor kezdtek csak logopédiai állásokat egyáltalán meghirdetni, és el kellett „szenvednünk”, hogy gúny tárgyai vagyunk, az a két-három logopédus, aki a megyében létezett. „Longobárdnak” meg „lógó pedagógusnak”, meg ilyeneknek neveztek minket, mert persze fogalmuk sem volt, hogy mi ez az egész. Sajnos mind a mai napig még a kollégák sem nagyon tudják, hogy ezt kiskanállal eszik vagy nagykanállal. S akkor ne csodálkozzunk azon, hogy rátérjek a lényegre, hogy a szülők, és általában a társadalom, hogy áll hozzá ehhez a kérdéshez. Annak idején, mikor kezdtem, Magyarország (amúgy gyógypedagógiai nagyhatalom) legalább ötven évvel előttünk járt, ott komoly rendszer volt kiépítve, már csak a logopédusi hálózatra gondolva, mi meg akkor kezdtük az egészet.

Az elmúlt negyven év során nyolcszáz gyerekkel foglalkozott

— Valóban keveset tud a laikus a logopédiáról. Hogyan dolgoznak, mit lehet általában elmondani róla?

— Egy logopédus úgy is megélheti a mindennapjait, hogy behívja a gyereket, ott eljátszadoznak, és eltelik az idő. „Főnök-szakember” nemigen van, el lehet úgy lébecolni, hogy gyakorlatilag nem sokat csinálsz, persze akkor nem is lesz eredményed. Viszont azért is választják nagyon kevesen ezt a szakmát, mert aki tényleg ért hozzá, és tudja, hogy mi ez, és esetleg már gyakorolta is rövidebb ideig, az gyorsan abba is hagyja. Fantasztikusan kimerítő és monoton, és egyhangú, nehéz munka tud lenni, ha valóban úgy csinálod, ahogy kell. Egész más, mint osztályban tanítani. Ezt mondhatom, mert szinte végig tanítottam osztályban is, főleg románt, mert a mellékszakom a román. Nehéz munka ez tehát, viszont ha az eredmények jönnek — és látványosan jönnek, hiszen a szemed láttára fejlődik a gyermek — akkor megéri. Óriási elégtétel, mikor látod a szülők arcát, hogy mennyire boldogak, és mennyire meg vannak elégedve.

— Említette, hogy nem bánja a nyugdíjazást. Beszélne még az okokról bővebben?

— Teljesen hamis és falcs értékrendekkel találkozom, persze tisztelet a kivételnek. Az egész társadalom felelős ezért, és az iskola is felelős. Az más kérdés, hogy divat lett az iskolát és a pedagógusokat szidni a gyerekek rossz magaviselete vagy előmenetele kapcsán. Viszont azt ne felejtsük el, hogy ott van az az „otthoni hét év”, ahogy a román mondja, amit a szülők kell megadjanak. Ez soha nem fog megváltozni. Tehát az, hogy egy gyerek félreálljon az ajtóból, mikor jön egy tanár vagy egy felnőtt, vagy köszönjön, vagy ne rúgjon éppen belé, azt nem az iskola kell megtanítsa a gyereknek. Már első osztályos korukban olyan vadak a gyerekek… Visszatérve: azért is várom már a nyugdíjat, mert én, aki annyira imádom a gyerekeket (ez egy nem tanulható, velem született tulajdonság), belefáradtam. Tényleg ez a negyven év is sok, de…

„Hogy egy gyerek félreálljon az ajtóból, mikor jön egy tanár vagy egy felnőtt, vagy köszönjön, vagy ne rúgjon éppen belé, azt nem az iskola kell megtanítsa a gyereknek.” – Kádár Ferenc

— Visszatérve a pályához, hogyan folytatódott a szakiskola után?

— A szakiskola után öt évig az árvaházban dolgoztam. Ez a legsötétebb időszak volt. Olyan szempontból, hogy eredményt szinte lehetetlen volt elérni. Több száz gyerek volt egy zárt közösségben. Szinte lehetetlen volt logopédiai munkát végezni, a gyerekek egész nap egymással kommunikáltak, egymás hibáit tanulták. Ez a nevelési forma most pozitív irányba fordult, ezt kevés dologról lehet elmondani a tanügyön belül. Azok a nagy árvaházak megszűntek, most már családi otthonok vannak, ez egy pozitív jelenség.

— És az utolsó szakasz?

— A legutóbbi időszak legnagyobb kiábrándulását a szülők okozták nekem. Azelőtt ugye a szakiskolában és az árvaházban nem volt „dolgom” szülőkkel. Rosszul állnak hozzá ehhez a kérdéshez. Egy gyerek ugye elkezd beszélni, akkor, amikor — ez is egyre inkább kitolódik. A gyerek persze „helytelenül” kezd beszélni, a szülők pedig valamiféle „majomszeretetből” átveszik a gyermek teljesen helytelen, gügyögő beszédét, és az egész család a végén már úgy beszél. A gyerek előtt persze nincs helyes modell — nem tud megtanulni beszélni.

Nyugdíjba vonulásakor kérése az volt, hogy magyar szakembert küldjenek

— Mikor ajánlott logopédushoz fordulni?

— Hát nem iskolakezdés előtti tavasszal, ahogyan azt sokan teszik, az már az utolsó utáni pillanat. A legnagyobb nehézsége éppen ez a szakmának, hogy a beszédhibákat kisgyerekkorban lehetne a legjobban javítani. Mivel a beszélőszerveknek a helyzete, a kiejtési struktúrák, mechanizmusok még nincsenek automatizálódva, s könnyebben lehet rajtuk változtatni, hogy laikus módon fejezzem ki magam. Viszont egy három-négyéves gyerek nehezen érti meg, hogy ide tedd a nyelved, úgy tartsd a szád. Általában ötéves kortól szoktuk kezdeni. Persze sok intuícióval, játékosan. Így mire iskolába kerül, már fejlődik, nem lesz csúfolódás tárgya. A tanulás szempontjából is fontos, ha nem tudja kimondani a hangot, akkor a betűvel is problémája lehet. Az egyik legsúlyosabb dolog a dadogás, és összefüggenek a dolgok. Gyakori, hogy mivel nem tud rendesen beszélni a gyerek, a többiek elkezdik csúfolni, és ebből nagyon könnyen lehet egy dadogás. Nem ez a leggyakoribb oka a dadogás megjelenésének, de lényeges. Szintén ide kapcsolódik: van egy időszak a gyerek életében, mikor elkezd „nagyon” beszélni. Nem mondok életkort, mert nagyon változó. Van olyan, akinél már két és fél évesen jelentkezik, van, akinél csak öt éves korban: mikor nagyon kitárul előtte a világ, és mikor mindenre nagyon kíváncsi, ez az úgynevezett „kérdező korszak”. Ilyenkor gyakran elkezd a gyermek dadogni. Ettől nem kell megijedni, ez egy „élettani dadogás”, ez gyakori. Szoktam mondani a szülőknek, hogy ezt ne javítsák ki. De ez más beszédhibára is érvényes, ha már logopédushoz jár, ne javítsák, csak esetleg néha-néha. Mert kialakulhat egy logofóbia, tehát beszédfélénkség, ami súlyos eset már, nagyon kell vigyázni vele.

 

Magyarság a szakember szemével

 

— Milyen fontos, érdekes „tanulságai” voltak ennek a negyven évnek?

— Egyet mindenképp említenék. Magyar pedagógusként állandó „témám” volt, hogy a gyerekeket magyar iskolába kell adni. Korán meg kellett tapasztalnom, és sajnos ma már ez egyre jobban elharapózó jelenség, hogy súlyos beszédhibás magyar gyermekeket már román óvodába íratnak, és aztán román iskolába akarják adni. Én ilyenkor persze kezdem a hadakozást, büszke is vagyok, hogy sok szülőt befolyásolni tudtam. Persze volt akit nem sikerült, nem sikerül. És egyre kevésbé sikerül, sajnos. Most is van négy-öt ilyen esetem. Van egy gyermek mondjuk, aki teljesen érthetetlenül, szinte „metanyelven” beszél, és a szülő azt mondja nekem, hogy „hát de meg kell tanulni az állam nyelvét”. Ez abszurdum, egy szülőnek nem lenne szabad eszébe jusson ilyen esetben, hogy románba adja a gyerekét. Ez nem hazafiság, nem magyarkodás, hanem, kissé leegyszerűsítve, szinte egészségügyi probléma.

— Hány gyermekkel foglalkozott pályája során?

— Megvannak a dokumentumaim, nemcsak a hivatalos papírok szintjén, hanem volt nekem egy „naplóm” is, amelybe feljegyeztem minden gyereket, minden esetet, a folyamatot. Ezek szerint olyan nyolcszáz gyerekkel foglalkoztam az elmúlt negyven évben.

— Van-e valamilyen „szakmai végrendelete”?

— Annyi kérésem volt a főnökség felé, hogy ide, ebbe a „kabinetbe” magyar szakembert küldjenek. Egyszerűen azért, mert a gyermekeknek, akikkel foglalkozom, nyolcvan százaléka magyar. Ennek van amúgy egy olyan magyarázata is, hogy a magyar gyerekek között több a beszédhibás, ez a nyelvünk sajátosságaiból adódik. Eleve sok, negyvenkét hangunk van, köztük a „speciális” magyar hangok, amelyeket nagyon nehéz kiejteni: a gy, ny, ty, az ö meg az ü.

 „A magyar gyerekek között több a beszédhibás, ez a nyelvünk sajátosságaiból adódik.” – Kádár Ferenc

— Említette, hogy a logopédiát nyugdíjasan sem hagyja abba. Mindemellett több ideje lesz, például írni?

— Remélem, több időm lesz. Persze ez elsősorban nem idő kérdése. De ami nagyon fontos: több időm lesz olvasni. Mert tudjuk, hogy minél többet olvasol, annál inkább rájössz, hogy mennyi mindent nem tudsz.

Fischer Botond

 

 

 

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK
APRÓHIRDETÉS
SZATMÁRI NAP
MoziSzinházBuliEgyéb
KÉPGALÉRIÁK
NAVIGÁTOR


KÖRKÉRDÉS
Szoktál-e karácsonyi vásárba járni?
Természetesen, nemcsak a helyi, környékbeli vásárokba is elmegyek
A közelben lévő vásárokban szoktam nézelődni, hozzátartozik a karácsonyhoz
A helyi vásárba nézünk ki a családdal
Nem szeretem a karácsonyi vásárt
Egyéb, leírom hozzászólásban
Szavazok
SEBESSÉGMÉRÉS
  • Sajnos ma még nem kaptunk információt a radarokról a megyében!
  • Az összes megtekintése
    Radarok Szatmár megyében
    (2019. december 6.)


    KONYHA
    Hozzávalók: 1 db édeskömény, 1 db zöld alma, 1 db hagyma, 15 dkg sárgarépa, 2 ek. olaj, 6 dl ...