Egy pohár jó borral az ég is kékebb

A Szatmár megyei borkultúra terjesztéséért és a civilizált borfogyasztás népszerűsítésének érdekében végzett fáradhatatlan munkájáért rendes tagjává fogadta a Magyar Bor Akadémia (MBA) Komáromi Józsefet, a nagykárolyi borászat legkiemelkedőbb alakját.

— Egy újabb jelentős elismerést kapott, elmondaná, pontosan miről is van szó?

— Már vagy 3-4 éve a Magyar Bor Akadémia tiszteletbeli tagja vagyok, s tavaly ősszel átsoroltak a rendes tagok közé. Erről kaptam 2-3 héttel ezelőtt egy oklevelet.

— Mivel indokolták az átsorolást?

— A fő indok a borkultúra és a civilizált borfogyasztás terjesztéséért végzett munkám volt.

— A borászattal mióta foglalkozik?

— Hát nagyon rég, körülbelül 30-35 éve. Szüleim nem kimondottan borászattal, inkább konyhakertészettel foglalkoztak, de én mindig szerettem a szőlőt. Mondjuk, a bort inkább tisztelem, mint szeretem, fogyasztani nemigen szoktam, csupán bírálni, kóstolgatni, elkészíteni. Nem vagyok alkoholpárti, nem nagyon iszom semmit, egyedül a bort, de annak a fogyasztását sem viszem túlzásba. Inkább élvezem azt, hogy nagyon jó minőséget tudok előállítani, és sikeres is voltam ilyen tekintetben mindaddig, amíg olyan egészségi állapotba kerültem, hogy fel kellett adjam ezt a máskülönben elég nehéz fizikai munkát. Mindez körülbelül tíz éve történt.

— Annak idején hogyan jött az indíttatás?

— Ez inkább amolyan lelki elvágyódás volt, nem tudom elmagyarázni másképp. Én mindig vágytam utána, és a mai napig is roppant nagy örömet szerez nekem egy jó bor készítése, vagy egy jó bornak a kóstolása és bírálása.

— A civil életben mi volt a foglalkozása?

— Hát ez vicces, mivel nem ez a szakmám, én állattenyésztő, zootechnikus mérnök vagyok, illetve voltam. A borkészítést csupán hobbiként kezdtem. Szóval a sok hercehurca után, ami annak idején volt az ember életében — állami gazdaságban dolgoztam —, nagyon jólesett elvonulni a szőlőskertbe. Volt 18 ár szőlősöm, ami nem kicsi terület nagykárolyi viszonylatban, és én akkor éreztem magam a legjobban, ha egyedül voltam. Ebben mindig megnyugvást és örömet tudtam találni. Kitűnő boraim voltak, elsőként ottonel muskotályt, olasz rizlinget és leánykát készítettem.

— Ezek közül van, amelyik őshonos, vagy legalábbis több száz éve készítik ezen a vidéken?

— Egyikük sem őshonos vidékünkön, ezek mind behozott fajták, de 100-150 éve itt vannak. Az azelőtti szőlőket a 19. század végén a filoxéra-járvány, amit Amerikától kaptunk „ajándékba” többek között (kolorádóbogár és sok minden egyéb), szinte teljes mértékben kipusztította az európai nemesszőlő-állományt. Nem is maradt mutatóba, csak itt-ott valamilyen fajta szőlő. És ezek, mármint a most elterjedt fajták, már utólagos betelepítések. Az őshonos kifejezés nem pontos, de nagyon régi szőlőfajtákból is vannak még a mai napig is, ilyen például a bakator, a mézes fehér, az erdei, valamint más megszokott fajták, amit az itteniek megkedveltek és termeltek. Ma már mindent összevissza ültetnek, sajnos itt csak az elégedetlenségemet tudom kifejezni, mert hiába mondja az ember, hogy ne csináljatok marhaságot, sokan mégsem hallgatják meg. Először is van egy törvény, amely szabályozza, hogy mit engedélyeznek, és mit tiltanak. Másodsorban pedig nem lehet azt, hogy mindenféle fajta megjelenik a piacon, és idehozzák. A viszontválasza a termelőnek mindig az, hogy demokrácia van, ne szólj bele, azt ültetek, amit akarok. Csak egyet nem tud: bármilyen családról legyen szó, annak az évi fogyasztása hozzávetőlegesen 250-300 liter, na de mit csinál a többivel? Egy tíz fajtából álló vegyesről a kutya se tudja, hogy mi az. Főleg, hogy a fogyasztóközönségnek is elég hiányos ismeretei vannak, nem tudják elbírálni, hogy mi rejlik mögötte, jóformán a palack díszes megjelenése, vagy a bor ára után ítélik meg, hogy jó az a bor, vagy milyen a minősége. Figyelemre méltó azonban, hogy például Túrterebesen, ahova nagyon sok fajtát hoznak, mégis kitűnően beválnak, nem beszélve Krasznabéltekről, ott inkább a régi fajtákat termesztik, mint amilyen a rizling és a merlot.

— A biotermesztésről mi a véleménye?

— Egyszer volt Nagykárolyban egy konferencia a biokertészkedésről, és én is jelen voltam, Bálint Gyuri bácsi tartotta, aki Bálint gazda néven ismeretes a televízióból. A konferencia végén kérdéseket lehetett feltenni, én pedig megkérdeztem, hogy mit csinálunk a szőlővel, ha bioterméket akarunk elérni, tudniillik a szőlő borzasztóan érzékeny mindenféle gombabetegségre, emiatt szükséges a vegyszerhasználat. A válasz az volt, és utólag a szakirodalomból én is úgy értesültem, tanultam meg, hogy a szőlészetben, borászatban, de más növényfajoknál is a bio jelző alatt nem azt kell érteni, hogy teljesen kizárják a vegyszert, hanem olyan hagyományos vegyszereket használnak, amelyek nem károsak az emberi szervezetre. Ilyen a szőlészetben a kékkő vagy rézgálic, ahogy nevezik, a kénpor, mindenféle növényi eredetű mérgek, amivel a kártevőket lehet irtani. Tehát nem annyira szűk ez a bio kategória, a vegyszerhasználat pedig elengedhetetlen, hiszen a betegségek nagyon terjednek — hurcolják az emberek, meg a légáramlat és a közlekedés is kárt tehet a szőlőben.

— Milyen eredményei voltak a nagykárolyi borversenyeken?

— Én a boraimmal mindig is versenyeztem, vállaltam a megmérettetést, eleinte nem túlságosan nagy sikerrel, nagyon sokat kellett tanulnom, hiszen enélkül nem megy. Sokat adtam a barátok, a borszakértők véleményére is. Helyi, megyei, erdélyi vagy nemzetközi versenyeken is részt vettem a saját készítésű boraimmal. Az idő folyamán körülbelül 130-150 oklevelet gyűjtöttem be, és már annyi volt, hogy csupán a 100 legértékesebbet tettem félre, a többit pedig eldobtam. Én mindig nagyon sokat tettem az emberekért, és ott, ahol megfogadták mindazt, amit én próbáltam nekik oktatni, igen sikeresek lettek a borászok. A Megyei Mezőgazdasági Szaktanácsadói Igazgatóság keretében és az ő szervezésükben borászati tanfolyamokat tartottam Mezőfényen, Nagykárolyban, Szilágypérban, Avasújvárosban. A borversenyeken pedig sohasem elégedtem meg azzal, hogy elbíráltam a bort, és véleményt mondtam róla, hanem mindig a tanulságot levonva próbáltam az embereket oktatni. Körülbelül tíz éve vizsgáztam le, és hivatalos borbírálói, borkóstolói, illetve szőlészeti oklevelet szereztem.

Hát énnekem — ha borról van szó — a szám nem tud beállni, és vannak helyek, ahol elvárják, hogy az ember sokat beszéljen a borról. De én mindig azt vallottam, hogy az, aki jó bort akar készíteni, az önmaga, a családja és barátai megelégedésére és örömére, forduljon önmagába, és próbálja meg úgy alakítani azokat a műveleteket, amivel a bort készíti, hogy az megfeleljen egy minimális elvárásnak (tisztaság, jó íz, zamat stb.).

Ezért is kaptam ezt az akadémiai tagságot, tehát a borkultúra terjesztéséért. Emellett én mindig a civilizált borfogyasztás híve voltam, sohasem mondtam azt, hogy a kevés bor orvosság, meg a sok bor gyógyszer, vagy fordítva, én mindig azt mondtam, hogy annyit fogyasszon az ember, amennyit a szervezete elbír (erre vannak hivatalos kísérletek), vagy egy picivel többet, de mindig csak annyit, amennyi jólesik, ameddig örömet okoz. A bor egy isteni ital, Isten ajándéka, amiből nem szabad gúnyt űzni senki emberfiának. A bor az örök újjászületés, az örök megmaradás szimbóluma az emberek történetében. Történelmi korszakok és generációk százai múltak el, a bor pedig mindig megmaradt. Nyolcezer éves emlékek vannak a borról, körülbelül 6000 évvel ezelőttről pedig írásos emlékek is vannak.

A régmúlt időktől kezdve napjainkig mit csinált az emberiség? Háborúskodott, valamint szította a gyűlöletet, és még sorolhatnám. Én mindig azt mondom, hogy inkább egy pohár mellett, egy kis szeretetben megnyilvánuló beszélgetéssel intézzük el a gondjainkat, bajainkat. Sokkal több lenne az emberiség, a bor segít ebben, mert a szeretet és a közeledés eszköze.

— Manapság igen felemásan ítélkeznek a Szatmár megyei borászatról. Vannak, akik temetik, és vannak olyanok is, akik fejlődést látnak benne. Utóbbiak szerint fontos lenne egybekötni a turizmussal.

— Ez már egy értékesítési probléma, tudniillik kicsit nehéz a termelőknek a borukat eladni. Sajnos hozzánk nagyon későn tört be az, ami Közép-Európában vagy még inkább Nyugat-Európában már megszokottá vált úgy 20-25 éve. Ez az úgynevezett borturizmus, vagy a borok útja. Mihozzánk legközelebb Magyarországon nagyon terjedőfélben van, de ott már nagyon régóta foglalkoznak ezzel az emberek. Annyira, hogy az illető bortermelő képes egy-egy pohár borral kiszolgálni a turistákat. Tehát ez már hagyomány. A népi kultúra, a népi gasztronómia és a hozzá kapcsolódó borkultúra, hát ez a borturizmus. Nemrég idejött hozzám valaki tanácsot kérni azzal kapcsolatban — de sajnos én már nem sokat tudok ebben segíteni, legfeljebb elméletileg —, hogy Szatmár megyében is szeretnének egy ilyen borutat kialakítani. Ez nagyon jó lenne, mert az a kistermelő, akinek fölöslegben van 150-200 liter bora, kiszolgálhatja a turistát, főleg ha összekapcsolja egy jó minőségű alföldi kolbásszal vagy füstölt sonkával, vagy valamilyen tipikus helyi ennivalóval. A turisták így meg tudnak kóstolni egy régi szőlőfajtából származó bort, ami helyi jelleget visel. Ezt azért mondom, mert az európai bortermelés legalább felét az olasz rizling teszi ki, és ha idejön a turista például Németországból, akkor nem az olasz rizlinget akarja megkóstolni, minthogy a konyak sem kell. Inkább megiszik egy jó szilvapálinkát, vagy egy mézes fehéret, vagy egy bakatort, amit máshol nem ihat. Még akkor is, ha az a bor nem olyan jó minőségű, hiszen egy olyan bor, ami csak itt terem, az kuriózumnak számít. A borturizmus tehát amolyan vendégcsalogató fogás, ami, remélem, hogy meg is fog valósulni. Ennek is vannak azonban feltételei, hiszen kell egy bizonyos felszereltsége legyen a termelőnek, hagyományos csészék, kerámiák, tehát valami olyasmi, amit az a turista még nem látott. Hogy mindebben mennyi gazda fog részt venni — szezonban ugyanis állandó jelenlétet kíván —, nem tudom, de szerintem ahogy másfelé megoldották, itt is meg lehet valósítani.

Ifj. Deák Endre

— Sokan arról beszélnek, hogy a károlyi szőlőskertben egyre kevesebb a szőlő, szerintük lassan kihalóban van ez a szakma.

— 1714-ben, ha jól tudom, talán gróf Károlyi Sándor a helyi lakosoknak adott — mondjuk úgy — ajándékba bizonyos szőlősterületeket, amelyek egyforma nagyságú parcellák voltak. Mindez nem éppen ajándék volt, ugyanis a gróf tizedrészt követelt a szőlőből, emellett nagyon szigorú szabályok voltak, a szőlősöket határidőre kellett beültetni, nem mászkált be senki a szőlősbe, csősz volt minden kapunál, és 25 botütés járt egy lopásért. A szőlősök fennmaradtak, és amint megszűntek a kollektív gazdaságok, az emberek újabb területeket igyekeztek szerezni, amelyeket a régi szőlő kerítésén kívül kiosztottak parcellákba. De a státusszimbólum még mindig az, hogy a régi szőlősben legyen valakinek telke. Napjainkban a gazdák addig parcellázzák a szőlősöket, amíg nadrágszíjszerű csíkok keletkeznek, tehát inkább a birtoklási vágy miatt veszik meg egyesek, nem a szőlészetért, mert a szőlősben dolgozni kell, fedni, nyitni, metszeni, permetezni. Sajnos, így lassan pihenőzónává válik a szőlőskert. „Sic transit gloria mundi” — valahogy így múlik el a világ dicsősége. Elmondhatom, hogy még most is van 40-50 szenvedélyes szőlész Nagykárolyban, aki él-hal érte és viaskodik a szőlőséért, de a nagy többség már nem foglalkozik ilyesmivel. A hegyközségi tanács létezik, azonban már nem tudja érvényesíteni a hatáskörét, mert nem hallgatják meg az emberek. Amolyan szakszervezeti gyűlésként működik, mindenki mond valamit, de sajnos senki nem csinál semmit.

— Elmondta, hogy a saját lelki békéjét találta meg a borászatban.

— Maga a bor készítése is és a bor mérsékelt, civilizált fogyasztása, a megfelelő ételekkel való összepárosítása mindig egy különleges megnyugvás, különleges lelki, szellemi állapotot tud előidézni az emberben. Nem akarok nagyon romantikus vagy költői lenni, de valahogy kint a természetben egy ilyen gyönyörű természetes ital mellett talán még az ég is kékebb.