Egyed Emese: nem idilli világ ez a miénk

Egyed Emese pedagógussal, egyetemi tanárral, költővel, irodalomtörténésszel a múlt hét végi Móricz-megemlékezésen beszélgettünk a fiatalok világszemléletéről és befogadóképességéről, a család és az iskola hatásáról, az identitásuk fejlődéséről és az elvándorlásuk okairól.

— Kulturális, oktatási, közéleti és más rendezvényeinken rendszeresen szó esik arról, hogy kultúránkat és hagyományainkat át kell adni a következő nemzedékeknek, és ha szétnézünk magunk körül ezeken a rendezvényeken, nem látunk fiatalokat. Ön hogyan képzeli el az átadás módját?

— Melyik korcsoportra gondol (11-től 19 évesig)? Meg kell figyelni a „szabadidő-eltöltési” szokásaikat. Egyesekre a nagyon rövid és élményszerű események hatnak. Akit jól ismernek vagy ismerni vélnek, annak figyelnek a szavára. Sok minden érdekli a fiatalokat, de nem ugyanaz foglalkoztatja őket, mint a nemzedékekkel előttük járókat. Nagy mennyiségű információhoz férnek hozzá, és igen könnyen; saját korosztályukba tartozóval vagy annál alig idősebbel szívesebben diskurálnak. A személyiség minden esetben hosszasan formálódik, az értékrend, a kulturális szimbólumokhoz való viszonyulásunk egyéni döntések sorozata folytán alakul ki.

— Az állandó reformok alatt álló tanügy sem abba az irányba halad, hogy az iskola a számtalan fajta elméleti és gyakorlati tudás mellett általános műveltséget is adjon a diákoknak. Ön szerint hogyan kellene átalakítani a közoktatást, hogy a diákok az iskolai vagy iskolán kívüli tevékenységek során megkapják azokat a helytörténeti ismereteket, megismerjék a tájegységükre jellemző szokásokat és hagyományokat, valamint az általános irodalmi és történelmi ismereteket, amelyeket mindenképpen magukkal kell(ene) vinniük, hogy azokat ők is átadhassák majd a fiatalabbaknak?

— Többféle iskola létezik, és nem csak az iskola hat az iskoláskorú gyermekekre, fiatalokra. A család mint kulturális környezet, a szabadidejükben — kezdetben felnőttek felügyeletében — végzett tevékenységek szerepe meghatározó. Hogy milyen értékek szerint rendezzük be az életünket, milyen kulturális csoporthoz vonzódunk, sőt, mire áldozunk időt, figyelmet, pénzt, nagy kérdés. Kívánatos, hogy egyensúlyban legyen az „én” és a „mi” az ember személyiségében — de hányféle „mi”-hez tartozunk? Érzelmi, lelkiismereti, nyelvhasználati, műveltségbeli, állampolgári, lokális, értelemben vagy anyagi állapotunkat tekintve… Ez itt a kérdés. Vagy ez is. Egy jó tanár, lelkész, edző jól szervezett tevékenységekkel, következetességgel megfelelő érzelmi környezetet tud létrehozni a legbonyolultabb összefüggések megértetésére, és élményszerű helyzetben — van, akinek ez verseny, van, akinek szakkör, kirándulás, táborozás — valósággal beavatódik az ember egy-egy tudásterületbe.

— Állandó a vita, hogy mit vigyen a gyerek magával otthonról, mi a szülő feladata a nevelésben, és mit adjon az iskola, mi a pedagógus feladata? El lehet-e választani ezeket a feladatokat, vagy a közös munka hozná meg az igazi eredményeket?

— Nem kérdés, hogy a család és az iskola jó értelemben vett, éveken át tartó párbeszéde nélkülözhetetlen. De könnyű ezt mondani. Ha a tanár anyagilag nincs biztonságban, vagy éveken át nincs alkalma pihenni, nem tud kellőképpen jelen lenni a nevelésben, a fent emlegetett párbeszédben. A gyermek viselkedéséből, eredményeiből kitetszik, hogy szükség van-e változtatásra. Minden esetet külön kell vizsgálni.

— Ugyancsak nagy probléma a mai társadalomban — ez egyformán jellemző a fiatalokra és az idősebbekre — az identitás kérdése. Mi szükséges az erős magyar, keresztény stb. identitás kialakulásához?

— Nagy és gyors változások zajlanak egyetlen ember életideje alatt is. Amit gyermekkorban átéltünk, erősen befolyásolja későbbi személyiségünket, de a felnőtt ember önállóbban dönthet. Nagyon sok tényezőtől függ, hogy kivé válok, de a csoporthoz tartozás mégis egyéni döntés eredménye, számomra ma ez szabad választás kérdése. Tiszteletben tartom a másik embert, a közösséget is, amelyhez tartozni kíván. Kíváncsi vagyok az ő világára is, segítenem kell, ha bajba jutott. Ez az én magyarságom.

— Önt rég foglalkoztatja a kivándorlás kérdése. Miért hagyják el a fiatalok a szülőföldjüket, milyen okok miatt? Azok, akik elmennek egy szebb, egy jobb, egy emberibb életre vágynak, a tapasztalat viszont azt igazolja, hogy külföldön — Magyarországon is — szükség van az áttelepültekre mint munkaerőre, de nem igazán tekintik őket egyenlő félként. Milyen esélyei vannak egy áttelepültnek az önmegvalósításra?

— Példa mindenre van, sikerre és kudarcra is. Nem idilli világ ez a miénk. A gazdasági elemzéshez nem értek, de nehéz helyzetben vannak a fiatalok, és addig jó, amíg a külföldre szakadtak tartják a kapcsolatot az itteniekkel, „otthonról haza” járnak. Hogy ki milyen elvárásokkal érkezik az új hazájába? Nos, hol a határ álom és a valóság között?

Elek György