Egyházkerületi közgyűlés Szatmáron

Több mint 100 év után ismét Szatmárnémeti s a Láncos-templom adott otthont a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ünnepi közgyűlésének, s ez áldott alkalmon négy fiatal lelkész hallhatta: „Kibocsátunk benneteket és elbocsátunk benneteket a világba.”

„Több mint száz éve volt utoljára itt hasonló istentisztelet; köszöntelek benneteket ezen a földrészen, ahol közel 450 éve villámlani kezdett Isten szent igéje” — üdvözölte az egybegyűlteket, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület közgyűlésére érkezetteket tegnap délelőtt a Láncos-templomban Király Lajos esperes, aki Pál apostol rómaiakhoz írt levele részletére építette ünnepi igehirdetését, majd rögtön egy — a szószékről talán kissé furcsán hangzó — kérdést szegezett nekik: „Mit álmodtál az éjjel? S ha álmodtál, milyen volt az álmod? Kellemes vagy kellemetlen?” — firtatta, felidézve, hogy bizonyos kultúrkörökben nagy tiszteletben tartják az alvót, s nem szabad hirtelen felébreszteni, nehogy az álom ideje alatt szabadon kószáló lélek ne tudjon visszatérni a testbe, a magyar kultúrkörben pedig tabu (volt) a rossz álomról beszélni, mert az így megvalósulhat(ott). „Pál is az álomról, az álmodozásról ír soraiban, de mi van akkor, ha az ember álmaiból, terveiből hiányzik Isten? Az anyagi jólét álmaiban azt hisszük: épp olyan értékes lesz életünk, mint ezek a kellékek, aranyékszerek, gyors autók, drága mobiltelefonok — de ez nem igaz, csak a Krisztussal való élő kapcsolat, ami megtart bennünket, nem az anyagiak. Az elismerésről álmodó ember és gyermek sokszor belerokkan, hogy meg tudjon felelni szülei, az iskola, a többiek elvárásainak. Ha kudarcteljes életet akartok, kérdezgessétek csak magatoktól: mit akarnak mások, hogyan tudok megfelelni nekik? — és az életetek rémálommá válik. Ha azonban Istennel együtt tudunk álmodni, tervezni, életünk céltudatos élet lesz mennyei látással, s akinek mennyei látása van, az tudja, mi a feladata, és tudja azt is, hogy nem minden az ő feladata. S van, amikor az álom és a cselekvés összefonódik — mint József történetében, aki azonban nem arról álmodott, hogy testvérei eladják, s rabszolga lesz, és más életet képzelt el magának, mint ahogy sokszor mi is másképp gondoltuk életünket. Jézusnak az volt az álma, hogy mi is ott legyünk vele, s ezért az álmáért életét is adta — mi mit vagyunk hajlandók letenni Isten asztalára saját álmainkért?” — tette fel zárszavában a sokak számára kényelmetlennek tűnő kérdést. Az igehirdetést követően az egyházkerület püspöke, Csűry István és főgondnoka, Bara Lajos felszentelte az apahegyi Vékony Roland Ádám, a nagyváradi Kiss Csilla Ilonka, a szintén nagyváradi Kiss Bálint, valamint a feketeerdei Fehérvári István Csaba lelkészeket. „Lélekben mégis veletek vagyok, és örömmel látom a köztetek uralkodó szép rendet” — idézte Csűry kibocsátó beszédében Pál apostolt. „A reformáció 500. évében, a láncos-templomi közgyűlésen, a papszentelésen, ünnep ide vagy oda, felvetődik azért néhány kérdés. Mert 500 év ide vagy oda, mintha az a várva várt megújulás nem történne meg. Hol van az az ember, aki új szívvel, új földön él? Hol az igazi reformáció? Ott, amikor Jézusban Isten új szövetséget kötött velünk — ezt az isteni szeretetet, ezt az új szövetséget úgy lehet felismerni, ha rend van az emberen belül. Rend van-e bennünk? Rend van-e a magyar református emberek szívében és lelkében? Nem lehet a reformáció 500. évében akár fiatal, akár nyugdíj előtt álló lelkésznek lenni, csak ha akarom ezt a rendet — rendet a világomban, rendet a gyülekezetben, mert a rendezett élet javunkra van” — mondta, majd kibocsátotta és elbocsátotta a világba a négy fiatal lelkészt.

Szabó Kinga Mária