Egymásnak adták a rigmust a vőfélyek Szilágyszérben
Tíz vőfély (de kitettek azok húszat is) vezényelte a hagyományos lakodalmat a tövisháti dombok között Szilágyszérben, ahol vasárnap negyedik alkalommal szervezték meg a Nemzetközi Vőfélytalálkozót — a menyasszony pedig még édesapja nótáját is elhúzta.
Negyedik alkalommal szervezték meg a Nemzetközi Vőfélytalálkozót Szilágyszérben, természetesen egy hagyományos tövisháti-szilágysági magyar lakodalom minden megállójával és mozzanatával egyetemben. A Kárpát-medence különböző településeiről és országaiból érkezett tíz (de hússzal is felérő) lakodalomirányító egymásnak adta a szót, a magyar néphagyomány zamatos részének valóságos kavalkádját mutatva be — abban azonban mindannyian egyetértettek, akár első, akár sokadik alkalommal vettek részt a találkozón: vendégként érkeztek, de barátként távoztak a tövisháti dombok közül, ahová nem csak februárban a találkozóra, de nyáron, igazi lakodalomba is visszajárnak, mint a talán legidősebb, felvidéki Fulajtár Bernát, aki „élete leghosszabb, egy hétig tartó lakodalmán” is Szilágyszérben „vőfényeskedett”.
Nincs is jobb egy jó lakodalomnál! — szokták mondani a falusi emberek, ami természetesen nem csupán az eszem-iszomot jelenti, hanem a felhőtlen, jókedvű mulatozást is. A jó hangulat megteremtésében pedig mindig is fontos szerepe volt — és van napjainkban is — a nagyvőfélynek, aki levezényli a lakodalmat, felügyelve arra is, nehogy valami olyan hiba vagy mulasztás történjen, ami miatt aztán sokáig szó érné az ifjú párt s az örömszülőket és a pajzánságokkal bőven fűszerezett lakodalmi népköltészet kincseivel, vidám rigmusokkal fokozza a hangulatot. Vidámságban és szebbnél-szebb rigmusokban (no meg jóféle pálinkában s még jófélébb borokban) nem volt hiány vasárnap délután Szilágyszérben, az immár negyedik alkalommal megszervezett Nemzetközi Vőfélytalálkozón, amely természetesen egy hagyományos lakodalom teljes egésze köré épül, annak minden megállójával (a templomi esketési szertartást leszámítva). A felszalagozott-bokrétázott vőfélyármádia s a násznép, no meg a zenészek első útja az Antal-házhoz vezetett, hiszen azok Mátyás András fia adta nősülésre a fejét — itt a nagyvőfély a házasodás minden következményére figyelmeztette az ünneplőbe öltözött fiatalembert, de hát a szó az csak szó marad, ezért a kotlóval, gatyával, murkos korsóval felszerelkezett szompaj-asszony kezdte meg az ifjú férjjelölt „minőségi ellenőrzését” a próbára hozott gatyával (jól el van-e eresztve otthonról, belefér-e a gatyába vagy az ifiasszony kell majd gatyába rázza, meg hogy passzol-e csípőtájékban a menyasszonyhoz?)
Míg a vőlegény-mustra, s -kikérés tartott, nagyban zajlott a készülődés Vargáéknál is, ahol bár „Isten hozott kedves vendég” felirat díszelgett a kapu fölött, magát a kaput gondosan bezárták, jelezvén: „idegeneknek” nem nagyon van ott keresnivalójuk, s várakozás közben Veronika Katalin, az ifjú menyasszony bizony elhúzta-hegedülte édesapja nótáját — meg is könnyeztetve azt — a csodálatos varrottasokkal díszített szobában, hiszen a többgenerációs zenészcsaládban nemigen vannak meg muzsikaszó nélkül. Aztán amikor már az utcáról hallatszott a nótázás, jelezvén a vőfik s a násznép közeledtét, az örömapa kiballagott a kapu elé s a kerítésen keresztül próbálta meggyőzni az érkezőket: semmiféle menyasszony nincs a háznál, felesége születésnapját ünneplik, azért van vigalom — persze senki nem hitte el egy szavát sem, majd némi huzavona és torokgyantázó itókakortyolás után a sokadalom beözönlött az udvarral, rigmusos szavakkal kérve a menyasszonyt. Elő is hoztak egy tíz év körüli kislányt, akit a vőfély vissza is tessékelt, mert: „A vőlegény megmondta, úgy nézzem a menyasszonyt, mintha magamnak kéne, ha nekem jó lesz, akkor neki is! De ez nem lesz jó; majd egyszer nagyon széppé cseperedik, de most még túl hamvas az arcocskája s alig csipog még.” Közben a szompaj-asszony is megérkezett a kotlóval (a próbatétel-állat most megmenekült, ugyanis többek között az volt hivatott firtatni: a menyasszony meg tudja-e pucolni, azaz alkalmas-e a háztartás vezetésére) és a murkos korsóval (a házasélet dolgait magyarázandó el vele „tapintatosan” az ifjú arának). Végül előkerült a menyasszony, akit illendően elbúcsúztattak szüleitől (szerepjáték ide vagy oda, bizony bepárásodott a tekintetük), testvéreitől és nagymamájától, s miután a vőfélybotra felkötötte a szalagot, vőlegénye kezére adtak. A mátkapár vezette vidáman nótázó menet visszaindult a vőlegény s szülei házához, hiszen az ifjú asszony be kellett kéreztetni új otthonába — itt azonban az ajtó előtt keresztbe tett seprű, felsorakoztatott rokka és guzsaly várta, ugyanis anyósa arra volt kíváncsi: mennyire házias a fia által választott „lánya”. Akinek persze esze ágában sem volt élete legszebb napján fonni vagy épp a grádicsot leseperni, ehelyett jól meglóbálva a seprűt, messzire repítette.
Mivel nem valódi lakodalom zajlott, anyóséktól a sokadalom nem a templomba, hanem a szépen feldíszített kultúrházba vonult az ünnepi vacsorára — hiszen ez is a Vőfélytalálkozó elmaradhatatlan része. Az egybegyűlteket elsőként Varga Szilárd főszervező üdvözölte, megköszönve a szilágyszéri Kukurók Néptánccsoport ifjú tagjainak és szüleiknek, akik „hozzák, amit kell, főleg a lelkesedésüket” és aktívan részt vesznek a találkozó megszervezésében, valamint a megyei tanács, a Szatmár Megyei Hagyományőrző Forrásközpont és (első alkalommal) a Bogdándi Polgármesteri Hivatal támogatását — melynek egyik legkézzelfoghatóbb jelét, a jól működő fűtést mindenki érzékelte, majd a Forrásközpontot vezető László Róbert köszöntötte a jelenlévőket s kiemelten a vőfélyeket, hiszen „nagy dolog, hogy ennyien gyűltek össze idén is.” A köszöntőket követően maguk a vőfélyek mutatkoztak be, majd'mindenki rigmusokban: Cserés Dezső (Szilágyszér), Bacskai Béla (Szalóka, Kárpátalja), Fulajtár Bernát (Dobóruszka, Felvidék), Rajzinger Csaba (Kisvárda, Magyarország), Mákai Sándor („Hagymásfalva” Perecseny), Gergely István és Gergely Miklós (Szilágyszér), Varga Gellért (Varsolc), Mihály István (Szilágycseh), Katócz Csongor (Szatmárnémeti) — volt köztük aki fiatal kora ellenére már tíz évnyi vőfélyeskedést, s olyan is, aki 116, no meg aki 600 lakodalmat tud a háta mögött; volt aki első alkalommal s volt aki negyedjére érkezett (és mindig másnál lakik), de abban valamennyien egyet értettek: jó dolog Szilágyszérbe jönni, ahová vendégként érkezik az ember és barátként távozik, és jó dolog a „szakmabeliekkel” találkozni, beszélgetni, hiszen ezzel a hagyományéltetéssel „hagyunk valamit a következő nemzedék számára.” A bemutatkozásokat követően minden vőfélybotra felkötötték a Nagy Kasza Margit által hímzett vőfélyszalagot, majd előbb a Kukurók, később a Forrásközpont Szarvas Károly vezette magyar néptánccsoportja perdült táncra, de természetesen a részvevők is „megmozgatták” az ízes ünnepi vacsorát.
Szabó Kinga Mária
