Elfeledett világ — a turci bányatelep

Omladozó, penészes falak, törmelékek, hátrahagyott eszközök, kitört ajtók, szilánkos ablakok, korom- és füstnyomok — ennyi maradt a valaha virágzó turci színesfémbánya-telepből.

Szatmárnémetitől 51 kilométerre, gépjárművel alig egy órára Batiz irányában, Turc településen áthaladva található a bányatelep. Végig elfogadható aszfaltos út vezet; a telep területén nagyobb kőlapokból lerakott egészen az erdő széléig. Az utat egy korlátszerű vastag vasrúd zárja le, és a rajta csüngő tábla hívja fel egyértelműen a figyelmet, hogy ne tovább. Gyalogosan még tovább lehet haladni az erdőn keresztül, így feltűnnek a domboldalban lévő bányalejáratok. Ezeken nincs rács vagy lakat, a biztonság érdekében befalazták őket. Megfordulva hihetetlen a látvány, hogy végig vas villanyoszlopok kísértek, de természetesen a telepen már nem működik a világítás sem.

Az egykoron három részleget is működtető helyen most mi szakaszosan kezdjük meg a felfedezést. Először az 1991-ben a turci bányászok tiszteletére emelt fekete márványkereszt kelti fel érdeklődésünket. A hit a bányászok életében is hatalmas szerepet játszott, s talán épp ez a feszület adott nekik lelkierőt a mindennapi munkakezdéshez. Szemben a kereszttel két hasonló formájú irodaépület áll, vasrácsokkal gondosan elzárva a kíváncsiskodók elől, ám az emeleti részen még bejárati ajtó sincs. Csupa penész és korhadás minden, a falon hatalmas repedések, szinte hámlik a vakolat és az olajfestés pikkelyesen púposodik. Keskeny folyosó, mindkét oldalról irodahelyiségektől tagolva. Csak a hátrahagyott lomokból és aktákból lehet gyanítani, hogy hol milyen tevékenység folyhatott. Az ajtók itt is hiányoznak, az ablakok üvegei darabokra törve, csak a szél mozgatja őket a korhadt keretekben. Az erdő felől szurokkal fedett tetőrész, amit lassan elborít a moha, és a péppé mállott papírokból új élet fakad. Teljes a metamorfózis.

Az épület ablakából rálátni a patakra. Elkeserítő látvány. Nem csak a rozsdás kövek, a sárga agyagos meder, de az emberek által eldobált hulladékok, gumiabroncstól a petpalackig minden megtalálható benne.

A másik épületbe nem lehet bejutni. Csak az ablakon át látszik egy szétmállott, felrobbant kazán, és a falakon megmaradt csempékből gondolható, hogy egykoron fürdőhelyiség lehetett.

Szemben található két magas kürtő. Az aljában kiégett, feketére füstölt falú épületmaradványok. Nem tudni, hogy még a bányászat idején történt baleset vagy az avatatlan látogatók garázdálkodásának köszönhetőek a nyomok. A kürtők mellett hatalmas fémtartályok, bennük már messziről érezhető kénes szagú, sárgás, lepedékes víz. Ez a bányalé folyik végig mindenhol a talajon.

A bányatelep területén már az Osztrák-Magyar Monarchia idején végeztek kutatásokat. Az ötvenes években kezdték meg a kitermelést: ólmot, rezet, aranyat és ezüstöt vontak ki a kőzetekből. A bányákat 2002–2005 között folyamatosan lezárták. A bezárások egyik oka — a kormány szerint —, hogy már nem érte meg a rá fordított hatalmas pénzösszegeket, a másik ismert ok pedig a bánya környezetszennyezése. A kőzeten átszivárgó csapadékvíz ugyanis kioldja a nehézfémeket, mely során hígított kénsav és szulfátok keletkeznek. Ez a víztisztítóba kerül, ahol megtörténik az iszap szűrése. Viszont ennyi tisztítás még nem elég, így évente két-három alkalommal is előfordulhat, hogy savas és nehézfémekkel terhelt víz kerül a Turc patakba, onnan pedig a természetvédelmi területen átfolyó Túrba. Ez a szennyezés mind a mai napig jelen lévő, megoldatlan probléma.

A tartályok mellett hosszú épület, mint valami állattartásra alkalmatos karámok és ólak, de üresen tátonganak, félig beomolva, beszakadt tetőzettel. Lakóházakra utaló jelek nincsenek.

Visszafelé indulunk. A fenyő- és tölgyerdők völgyében, egy könnyen észrevehető bejáraton túl, egy hatalmas, zordon épület mered ránk. Mellette egy lezáratlan bányajárat, amit mindenképpen látnunk kell. A bányák bejáratain a „Jó szerencsét! /Noroc Bun!” felirat olvasható — így köszöntek (ez hagyomány), szerencsét kívántak egymásnak az emberek, hogy épségben térjenek vissza a tárnákból. A bejárat az elején biztonságosnak tűnik, de szivárog a talajvíz, és lámpa nélkül az orrunkig sem látunk. Még megvannak a sínek nyomai, amiken a törmelékeket hozták a felszínre, viszont csak néhány métert lehet befelé haladni, mert a járat be van omolva. A tartógerendák összetörve, a víztől elkorhadva, s látszik, hogy már minden mozdíthatót eltulajdonítottak, a járat életveszélyes állapotban van.

Több mint 10 év telt el a bányák bezárása óta, a természet lassan kezdi visszahódítani a saját területét. Még ezt a hegyoldalba emelt betonkolosszust is bekebelezi a természet. Ugyan látszik valami sima, lépcsőfok nélküli betonfeljáró az épület szintjeire, de korlát és kapaszkodó híján inkább a hosszabb, szerpentineken vezető utat választjuk. Mellettünk magas fenyők, máshol pedig a kőtáblákból, vasroncsokból hajt ki egy-egy virág. Meglepő, hogy hol nem képes utat törni magának az élet, még az épület tetején is látni pár fiatal fenyőt. A dombon lépcsőzetesen lehet haladni szintről szintre, mint ahogy az épületszörnyeteg emeletei is ehhez lettek alakítva.

A kontraszt emberalkotta monstrumok és a természet lágy formái között már-már szívbemarkoló. A téglafalak hiányosak, szuvas fogakként hullnak darabokra, de a betonfalak még próbálnak ellenállni az időnek. Mindent beborít a rozsda és a korom. Elhagyott eszközök, maradványok, roncsok — már csak emlék, hogy mire használhatták őket. A hosszú séta után, a domb tetején csodálatos látvány tárult elénk. Az erdők fölött vörösen nyugszik le a nap. Utolsó sugarával még mintha megsimogatná az elárvult bányászeszközöket. Kihalt és szomorú a táj. Szaporázzuk mi is lépteinket lefelé, mert gyorsan eltűnik a nap és hamar sötétedik ezen a vidéken. Távolból a kóbor kutyák vonyítása hallatszik… az embert olyan érzés fogja el, mintha valahol nagyon távol járna a civilizációtól — egy elveszett és lassan elfeledett világban.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt