Elfogadhatatlan bánásmód

Szatmár megyei lakosként úgy érzem, el kell mondanom negatív tapasztalatainkat, melyeket a Szatmár Megyei Sürgősségi Kórházban éltünk át családtagjaimmal. Édesapán január 9-én rosszul lett. Valószínűsítettük, hogy ismét agyvérzést kapott — immár negyedik alkalommal —, ezért azonnal hívtuk a 112-es sürgősségi telefonszámot, s mentőt hívtunk. Édesapámat aznap este beszállították a sürgősségi osztályra, ahol éjszakára is bent tartották megfigyelés céljából. Hozzátartozót nem engedtek be hozzá, így én és édesanyám másnap reggel jelentkeztünk a sürgősségen, ahol érdeklődtünk édesapám állapota felől. Az ügyfélfogadó irodánál elmondták, édesapámat vizsgálják, s a váróteremben üljünk le, s értesítenek bennünket, amint változás történik. Kétórás várakozást követően a személyes telefonomon hívtak a községházáról, hogy menjünk a kórházba, és érdeklődjünk édesapám állapotáról, ellenkező esetben kiteszik a beteget a folyosóra. Értetlenül mentem vissza a szolgálatos ápolóhoz, majd édesanyámat beengedték apámhoz. Szomorú látvány fogadta, hisz édesapám félig le volt csúszva az ágyról, sehol egy ápoló vagy nővér. Ezt követően átküldték édesapámat a régi kórházban levő pszichiátriai osztályra — igazából nem értem, miért, hiszen agyvérzés-gyanús volt —, ahol az ügyeletes orvos elmondta, pszichiátriai szempontból stabil a páciens állapota, ezért továbbküldött bennünket a neurológiai osztályra. Itt a főorvos volt az ügyeletes, s meg is vizsgálta édesapámat, aki a vizsgálat idején meg tudta mondani a nevét, életkorát, lakhelyét, s a kezét is tudta mozgatni. Mivel az ügyeletes orvos ezek alapján úgy ítélte meg, hogy édesapám állapota stabil, visszaküldte a sürgősségre, mondván, hogy nincs mit kezdjen vele. A sürgősségen a szolgálatot teljesítő ápoló megkérte édesanyámat, hogy segítsen neki a branült behelyezni. Nem értem, miért a hozzátartozó kell hasonló feladatot elvégezzen egy sürgősségen, amelyről azt mondják, hogy szakemberek dolgoznak ott. Az is elfogadhatatlan, hogy az ápoló csak harmadik nekifutásra találta meg apám vénáját. A sürgősségről 12 óra elteltével hazaküldték apámat. Ám ez sem ment túl egyszerűen: mentő csak órák elteltével akadt, így édesapám 24 óra tortúra után hazaérkezett, ám olyan állapotban, hogy már nem ismert meg bennünket. Azóta sem tud enni, felülni, beszélni, nem tud semmit magáról. Igazából nem is tudjuk, hová forduljunk, mivel a kórházban nem segítettek nekünk. Nem értem, miért nem utalták be a kórházba, hiszen régebben hasonló tünetekkel beutalták, s megkapta a megfelelő kezelést, melynek köszönhetően javult az állapota. Nem értem, most miért alakultak így a dolgok, s csak bízom abban, hogy nem azért, mert magyar páciensről van szó.

K. A.