Elhunyt Gúzs Imre

Életének hetvennyolcadik évében elhunyt Gúzs Imre író, újságíró, publicista, a Szatmári Friss Újság egykori munkatársa.

Amikor legutóbb meglátogattam boldogan, de könnyes szemekkel jegyezte meg: „Örülök annak, hogy megtaláltad a magad sajátos útját, ami remélem, mindig fölfelé fog vezetni”. Majd egy könyvet vett elő, és megkért, hogy olvassam fel annak előszavából azt az idézetet, amit ő ars poeticájának is tartott: „Csak az ég őrizheti úgy a maga csillagait, ahogy a felnőtt tudja őrizni önmagában azt, amit a gyermekkor ide-oda röpködő, színes pillangói hoznak vissza az egyszer volt évekből. Derűs, és ki tudja, hányszor borús történetek ezek, de igazak mindig, még akkor is, ha nagyon magasba röpíti őket a képzelet. (...) Jaj, de törékenyek, de sérülékenyek ezek a pillangószárnyak, és de hamar színük fakul, ha nem vigyázol féltéssel rájuk!”

Több mint húsz éve volt, amikor először mentem el vele Erdődre, hogy megismerjem a terepmunka titkait. Akkor még a várig autóbusszal mentünk, onnan gyalog. Volt idő megnézni a várat, a Petőfi-obeliszket, az iskolát, melyben tanári pályafutását kezdte, végül eljutottunk egykori pedagógustársához, Gyuri bácsihoz, aki szívesen beszélt a múltról és a jelenről, miközben féltette a jövőt. Ettől a pillanattól nem váltak el az útjaink. Nyugdíjazása után, ha csak tehette, eljött velem a vidéki kiszállásaimra, hogy találkozzon ismerőseivel, barátaival. Ő arra vágyott, hogy mindenki barátja legyen. Az, hogy mennyi barátja lett, az is igazolja, hogy bármikor, ha vidékre megyek, mindig megkérdezik: „Hogy van Gúzs Imre”? Most már végleges a válasz: jól van, és mindenkinek megbocsátja, hogy sovinisztának, nacionalistának, a Román Kommunista Párt ellenségének nevezték. Gyakran jegyezte meg hangos kacagással: „Képzeljétek el, milyen lehetett az a párt, amelyiket tőlem kellett félteni!” Mindig volt humora, és ez volt a szerencséje. Mert hogyan lehetett volna elviselni az ő hányatott életét humor nélkül? Humora viszont gyakran bánatot takart. Az, ami fájt neki, nem környezetével osztotta meg, hanem megírta novelláiban és karcolataiban. József Attila szavaival élve: „Vidám és jó volt, s tán konok, ha bántották vélt igazában...”

Gúzs Imre nem volt egy igazi tudósító, de a semmiből is tudott olyan cikket írni, amit mindenki szívesen olvasott. Utolsó beszélgetésünkkor is arra intett: „Az újságban egy népnek, egy nemzetnek a gondját, baját, örömét és hitét kell tükrözni, mert jaj annak a népnek, amelyiknek nincs hite, jövőre néző gondolata”.

Neve hallatán ezentúl már csak emlékezni tudunk. Megtalálva örökös otthonát, ezentúl odafentről fogja meglesni életünket. Tőle tanultam: a halottakról írt nekrológ nem lehet vigasztalás, hanem számadás. Becsületes, túlzásoktól mentes számadás. Az öröklétnek adjuk őt vissza, a horizonton túli halhatatlanságnak, abban a hitbeli meggyőződésben, hogy a lét a halálban megváltozik, de meg nem szűnik.

Nyugodjon békében!

Elek György