Elkerülhető lett volna a tragédia...

Szatmár történelmének tragikus napjára, az áldozatokra és a példa nélküli összefogásra, a város újjászületésére emlékeztek a 14 Mai téren — ott, ahol 49 évvel ezelőtt több mint két méter magasan tetőzött az ár. S újra elhangzott: a tragédia elkerülhető lett volna.

A Szatmárnémeti legnagyobb természeti katasztrófájának és áldozatainak mementót állító emlékmű előtt gyűltek össze tegnap délben a megemlékezők — zömében politikusok és közszereplők. Az ökumenikus szertartás keretében az áldozatok lelki üdvéért imádkoztak, felelevenítve a tragikus eseményeket, hiszen a természet sokszor megmutatta, hogy nem az ember az úr fölötte, talán, mert megszűnt alázattal lenni a teremtett világgal szemben. „Az 1970-es árvíz egy tragédia volt Szatmárnémeti életében, amely ugyanakkor megerősítette, megedzette a szatmári közösséget. A szolidaritás, a bátorság és a tenni akarás eggyé kovácsolta a város lakosságát, és ma is követendő példaként szolgál. Emlékezzünk a ’70-es tragédia áldozataira, az árvízi mentésben és az árvízvédelemben dolgozók hősiességét pedig övezze örök megbecsülés!” — fogalmazott Kereskényi Gábor polgármester, kiemelve azt is: nemcsak az 1970-es árvíz áldozatairól kell megemlékezni, hanem a város újjászületéséről — vagy ha úgy tetszik: a mai Szatmárnémeti megszületéséről — és arról a fantasztikus összefogásról is, ami azokat a napokat jellemezte. A május 14-ről 15-re virradó, apokaliptikus éjszakát követően az áram, gáz és ivóvíz nélkül maradt, romos, sáros víz- és pocsolyatengerben megkezdődtek a mentési munkálatok; a hatóságok 120 úszó járművet, több mint 400 tehergépjárművet és traktort vetettek be, sőt, helikopterek is repkedtek a város fölött, a mentést pedig megszámlálhatatlan önkéntes is segítette, akik a legkülönfélébb alkalmatosságokkal „csónakáztak” az utcákon — 24 óra alatt közel 700 embert gyűjtve össze a háztetőkről, fákról, póznákról, s a mentés végéig több mint 6000 embert menekítve ki. A következő napokban érkeztek meg a holland Zutphen városka önkéntesei is, akik előbb az otthon összegyűjtött segélyekkel próbálták meg elviselhetőbbé tenni a károsultak életét, majd hatékony segítséget nyújtottak az építkezésekben is, hiszen a több ezer hajléktalanná vált ember feje fölé tetőt, új otthont kellett építeni.

Az áldozatok pontos számát ma sem tudni

A kommunista rendszer mindent megszépítő és sokszor túlzásba eső statisztikai „felmérései” miatt még ma sincsenek (és egyre kisebb az esélye, hogy valaha is legyenek) pontos adatok arról, hányan is vesztették életüket az árvíz idején, vagy hogy mi okozta tulajdonképpen a katasztrófát — azonkívül, hogy a gát átszakadt, és a lakosságot senki sem figyelmeztette a közelgő veszélyre. A korabeli statisztikák szerint Szatmárnémetiben 56-an vesztették életüket, több mint 2200 ház omlott össze és több mint 2600 rongálódott meg — a mai adatok szerint viszont 28 076 épületet tett tönkre a Szamos, és az elhunytak számát tekintve is eltérőek a megállapítások, de általános vélemény, hogy jóval több mint 100-an haltak meg. Ezt erősíti meg a 82 éves Kaiser Ernő hidrotechnikus is, akinek önfeláldozó hősiességét tegnap oklevéllel is elismerték — de aki majd fél évszázaddal később sem tud belenyugodni abba, hogy a hatalmas pusztítást meg lehetett volna előzni, el lehetett volna kerülni. „A megyei pártvezetés egyszerűen nem akarta elhinni, hogy baj lesz — nehezen hitték az emberek is, hiszen 14-én délben még a töltésről meg a hídról nézték a hatalmas vizet, de nem is az ő feladatuk lett volna mindent megtenni a mentés érdekében. Én többször is kértem a megyei pártvezetőket, hogy 'csináljunk utat a víznek', de a párttitkárt nem lehetett meggyőzni róla, hogy robbantsanak réseket a vasúti töltésben, pedig akkor csak 30–40 centis vízmennyiség folyt volna át ott, ahol aztán több mint kétméteres ár mosott el mindent. És az embereket nem értesítették semmiről, nem riasztották őket, mekkora vész közeleg; ez az, amit még ennyi év után, ma sem tudok felfogni, megérteni, belenyugodni” — magyarázza felindultan. Mint meséli, leverte a Kossuth-kert lakatját, hogy el tudjon lopni egy csónakot a tóról, amivel aztán napokon keresztül mentette az embereket — kit a háztetőről, kit a magas fák ágai közül szedett le (egyszerre csak négyen-öten fértek el a ladikban), és nagyon sok holttestet „halásztam ki, rögzítettem, ahová lehetett, hogy ne sodorja el a víz, s majd lehessen temetni tisztességesen. Nem 56-an haltak meg akkor, hanem sokkal többen” — mondja. Ezt erősíti meg a 89 éves Domokos Gyula bácsi is, visszaemlékezve a szörnyű viharos éjszakára: „Én itt, ezen a környéken laktam akkor, egyik házból, a másikból is hallatszott, ahogy segítségért kiabálnak, próbálnának menekülni — aztán nagy csend, mert rájuk omlott az épület. Volt, akit megtaláltak a romok alatt később, volt, akit nem… Sok ember életét meg lehetett volna menteni, ha az elvtársak figyelmeztetik őket úgy komolyan. Mert sokan tényleg nem hitték el, hogy baj lesz… Az elvtársak meg inkább Bukarestnek és a pártnak hittek, mintsem a kolozsvári hidrológiai intézetnek…” — emlékezik vissza szomorúan.

Szabó Kinga Mária