Elmenni vagy itthon maradni? (II.)

A Beszélgetések testről és lélekről sorozatban ezúttal a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal előadótermében szakértők és meghívott vendégek arról beszélgettek, mit jelent a ma embere számára, ha szülőföldjén marad, vagy ha külföldön vállal munkát és keres otthont.

A beszélgetésen részt vett: Steiger László vállalkozó, Knecht Csaba, a Polipol igazgatója, Gindele Imre, a Simion Bărnuţiu Technológiai Líceum igazgatója, Tóth Imelda vállalkozó, Tolnai István református lelkipásztor, Leitner Boglárka szociális referens, Kiss Barbara jogász, Enyedi Zsolt tanár, a Say-Yes Alapítvány elnöke, Bogdan Georgescu kulturális igazgató, Várna Gyöngyvér pszichológus, Belényi Andrea magyartanár és Matusinka Beáta, a Szatmári Friss Újság marketingmenedzsere. A beszélgetést moderálta: Elek György.

Várna Gyöngyvér az elhangzottakból olyan mondatrészekre figyelt fel, mint hogy „vannak, akik érdeklődnek”, „vannak, akik felnőttkorra sem érnek meg”, „van, aki azért megy el külföldre, hogy átlássa a dolgokat”. Várna Gyöngyvérnek ezekről az jutott eszébe, hogy a személyiség fejlődése egyéni. Mindenképpen befolyásolja a környezet, ahol az illető személy nevelkedik. Szó esett még az életcélról. Minden ember a személyisége fejlődésének bizonyos szintjén megfogalmaz magának egy életcélt, ez alapján szervezi az életét. Egy másik fontos dolog az egyéni érdek. Most nagyon trendi, hogy a közösségi dolgokat hátrahagyjuk az egyéni érdekek miatt. Ha megnézzük, honnan indul a személyiség fejlődése és hova jut el, meghatározóak a gyökerek a kulturális és szociológiai létből. Az, ami most történik, nem hirtelen nőtte ki magát, ez egy trend, ami az 1980-as években elindult. A személyiségfejlődés bizonyos szintjén az anyagi dolgok határoznak meg sok mindent. Amikor ezt meghaladjuk, akkor fogjuk észrevenni, hogy vannak érzelmi szükségleteink, mint a család, a közösség, és akkor fogjuk megérteni, hogy mit jelent a támogatás. Sokan hazamennek, és nincs egy társuk, akivel megbeszéljenek dolgokat. Az érzelmi dolgokhoz tapasztalat kell. Amíg nincs meg a tapasztalat, addig fel sem fogjuk az érzelmi szálakat. Ha van elég tapasztalat, akkor a személyiségfejlődés felgyorsul, bekövetkezik a felnövés.

Enyedi Zsolt a gyerekek felnövésével kapcsolatos kérdéseket tett fel. „Mikorra nőnek fel, felnőnek-e egyáltalán? A gyereknevelés a szülők felelőssége. Mindazonáltal egy gyerek mindig több környezetben fejlődik: otthon, az iskolában, az utcán, az intézményekben vagy máshol. Minden szülő azt szeretné, ha a gyerekei 'vagány' felnőttekké válnának. Meglehet, hogy valaki a világ egyik távoli országában találja meg önmagát. A jólét persze nem csak autót meg lakást jelent, hanem a jól működő kapcsolatokat és szociális berendezkedést. Ez pedig nem helyhez, hanem emberhez kötött. Mert a haza nem egy hely, hanem egy érzés. Egyéni dolog tehát, hogy ki hol találja meg a hazát. Érezheti magát valaki jól külföldön is. Mindeközben ne feledjük, hogy vannak dolgok, amik itt könnyebbek. Sok nyugati barátunk és ismerősünk van, akik imádnak hozzánk jönni. Ők 'útközben' pont azt veszítették el a tizenhat órás munkával, ami régi közösségi életükben még megvolt nekik. Úgy tűnik, az individualizmus hajlamos tönkretenni az emberek életét. Én azt hiszem, hogy gyerekeinket az anyagi javak és a lelki értékek megszerzésének, birtoklásának és ápolásának helyes arányára kellene nevelnünk. A legtöbben az anyagiak megszerzéséért küzdenek, és meglehet, sosem jön el életükben az a pillanat, mikor felismerik, hogy a tárgyaknál vannak sokkal fontosabb dolgok is.” Enyedi Zsoltnak van olyan, innen elszármazott németországi barátja, aki onnan is példaértékűen tartja a kapcsolatot a régi ismerőseivel, és gyerekét magyarként és magyarnak neveli. Ez az ottani értelmezésben nyilván többletfeladatot jelent, ami minden bizonnyal megtérül. A gyakorlat furcsa mód azt igazolja, hogy jobban tisztelik azt, aki úgy német, hogy egyszerre magyar is, aki ott is ékezettel írja a „Zoltán”-t, mint azt, akinek a gyerekei — Jessicák meg Klausok — már nem is tudnak magyarul. Kétségtelen, hogy ezek a gyerekek egy kultúrával, egy meghatározó anyanyelvi kultúrával kevesebbet kapnak.

Bogdan Georgescu szerint azért mennek el az emberek, mert mehetnek. Évekig nem lehetett menni, évekig nem tudtuk bebizonyítani, hogy mi is vagyunk olyan tehetségesek, mint a Nyugaton élők. Sokszor azért kellett lehajtanunk a fejünket, mert jöttek valakik valahonnan, és bemutattak egy kulturális programot. A mieink sokkal jobban fel voltak készülve, de nem volt megadva számukra a lehetőség. Most van lehetőség arra, hogy bárki megmutassa, hogy ő a jobb. Ez egy nagyon fontos dolog. Georgescu nem tesz különbséget a tekintetben, hogy ki hova megy. Ő már nem csinál gondot abból, hogy egy fiatal elmegy tanulni Budapestre vagy Brassóba. Azon kell elgondolkodni, mi az, amit Nagykároly fel tud kínálni a fiataloknak. Ki az a szülő, aki azt mondja, hogy a gyereke ne vállaljon munkát egy nagyvállalatnál? Georgescunak a fia a filmszakmában tevékenykedik, és nem várja el tőle, hogy visszajöjjön Nagykárolyba. Az egyetemista, amikor megkóstolja a nagyváros adta lehetőségeket, nem fog visszajönni. Nagykárolynak élénk kulturális élete van, sokan azt mondják, élénkebb, mint Szatmárnémetinek, de ez kevés. Sokan azt mondják, hogy Nagykároly nyugdíjas város lesz. Mindenki próbál tenni valamit, mindenki akarja, hogy jobb legyen, de nem könnyű, mert ez egy trend, ami a világ nagyvárosaiban is így van. A nagyvárosok elnyelik a kis településeket. Azt viszont tudni kell, hogy a világnak van egy mechanizmusa, mindenkinek megvan a maga helye. Ha mindenki a helyén van, a rendszer jól működik. Hiába kerül be a rendszerbe a legjobb alkatrész, ha az nincs a helyén, nem fog működni. A külföldön való tanulással kapcsolatosan Georgescunak az a véleménye, nem biztos, hogy jobban megtanítanak valakit egy szakmára Debrecenben, mint itt. Itt is vannak lehetőségek, ugyanazt itt is meg lehet szerezni olcsóbban, de ma már a divatot kell megfizetni.

Enyedi Zsolt úgy vélte, nem igazán tudunk mit mondani a gyerekeknek. Az történt, hogy nem tudunk garanciát vállalni semmiért. Nem tudja egy szülő azt mondani: eredj, mert ott jó lesz! Az 1980-as években lehetett mondani, most már nem. Főleg azok után, amit az utóbbi években látunk. De azt sem lehet mondani: maradj, mert jó lesz! Megint az van, hogy a szülő mit akar a gyerekével kezdeni.

Kell-e egyáltalán kezdeni valamit, kell-e erőltetni valamit? — tette fel a kérdést Elek György. Nagyon veszélyes víz, amikor a szülő megmondja, mit kell csinálni. Enyedi ismer olyan személyt, aki állatorvos teljes praxissal, és el akar menni. Szerteágazó tényező ez, sok mindent lehet mondani, mennyire meri a szülő megrajzolni a gyerek jövőjét. Politikai és gazdasági szinten teljesen nem lehet tudni már, hogy mi lesz. A világ nyitottságának, az internet világának megvan a jó oldala, sok mindent meg lehet tudni a világról, de nem biztos, hogy oda kell költözni azért, hogy megismerj bizonyos dolgokat. Itt is meg lehet teremteni azt az egzisztenciát, hogy évente háromszor elutazzon az ember valahova. Ez a mostani idősebb korosztály számára nem volt adott fiatalkorban, és most megint az álomvilág gondolata tér vissza. Miért menjünk el? És ha nagyot bukunk, mi lesz? Nem biztos, hogy a világ megismeréséhez el kell költözni, mert bárhova költözünk, az is csak egy hely a világból, de bele kell kóstolni turistaként is.

Kiss Barbara azzal kapcsolatosan, hogy mit mer és mit nem mer mondani a szülő a gyereknek, úgy vélte, hogy nem feltétlenül jó az, ha egy szülő mindig, mindennel kapcsolatban elmondja a véleményét. Szerinte egy huszonéves fiatal, aki elmegy otthonról tizennyolc évesen, és kialakít magának Nagykárolytól két-háromszáz kilométerre egy saját életet, már el tudja dönteni, hogy mi lenne a jó vagy rossz számára. Barbara ott volt öt évig Kolozsváron, ahol megadatott számára a lehetőség, hogy elmenjen Budapestre dolgozni. Úgy érezte, hogy felnőttként tudja, mit jelent egyedül élni. Kíváncsi volt, tapasztalatot akart szerezni, ezért elment Budapestre. Volt olyan évfolyamtársa, aki azért nem ment el, mert a szülei befolyásolták. Szerinte nem kell mindentől félteni a gyerekeket, hagyni kell őket, hogy minél több szakmai és élettapasztalatot gyűjthessenek. Kiss Barbara ösztöndíjjal ment ki Budapestre, minden biztosítva volt számára, de amikor munkalehetőséget kapott, és arról volt szó, hogy az ottani fizetéséből kell majd boldogulnia, már nem volt olyan egyszerű, így jobbnak látna, ha visszajön és itthon próbál meg jogászként elhelyezkedni.

Belényi Andrea Kiss Barbara osztályfőnöke volt. Azt kérdezte egykori tanítványától, számított-e neki a pedagógusok véleménye. A tanárnő azt tapasztalja, hogy ma már a gyerek irányítja a szülőt, a gyerek mindent megkap a szülőtől. Nagyon sok gyerek azért választja az informatikát, mert ott keveset kell tanulni, és a tanulás része a számítógép. A szülő felelőssége az, hogy irányítsa a gyerek életét. A pedagógus nem tud a gyerekkel dolgozni a szülői háttér nélkül.

Kiss Barbara szülei mindig bizonygatták, hogy miért jobb Nagykárolyban dolgozni, mint Budapesten. Amikor hazajött Kolozsvárról, biztos munkahelyet hagyott ott, mert belátta, hogy anyagi szempontból Nagykárolyban jobb élni, mert nem kell albérletet fizetni, nincsenek pluszköltségei, és jogászként jobban tud boldogulni, mint Kolozsváron. Nem felejti el soha, hogy amikor nyolcadik osztályban döntenie kellett, folyton arra ösztönözték, hogy matek-infóra menjen, pedig nem szerette a matematikát. Belényi Andrea tudta, hogy imádta a magyar nyelv és irodalmat, ő volt, aki odaállt és megmondta, hogy filológiára kell mennie. Barbara beismerte, hogy a szülei a legjobbat akarták számára, és ezért is vették figyelembe az osztályfőnök véleményét. Szerinte a szülő-gyerek-pedagógus kapcsolatot kellene jobban működtetni.

Belényi Andrea egyetért azzal, hogy óriási felelőssége van a pedagógusnak, de sokszor nagyon nehéz dolguk van, főként az V–VIII. osztályokban. Ez a korosztály még keveset lát az életből. A szülők egy része külföldön van, akik pedig itthon vannak, dolgoznak, nincs idő beszélgetésre. Ha mindkét szülő kint dolgozik, a gyerek jobb esetben a nagymamára marad, vele kell dönteni fontos dolgokról. Az a gyerek, aki magára marad, úgy nő fel, hogy nem kap szülői mintát, nem alakul ki benne egy pozitív értékrend, nem rendelkezik érzelmi intelligenciával stb. Az iskolában háttérbe szorult a nevelés, mert túl nagy a tananyag. Nincs idő közel kerülni a gyerekhez, nincs lehetőség megismerni a gyereket. Ezek a gyerekek bármikor kezükbe veszik a vándorbotot és elmennek a nagyvilágba. Sok gyerek azért megy Magyarországra tanulni, hogy ne tanulja a románt. Közülük nagyon sok visszajön és nem tud beilleszkedni. Van, aki azért megy el magyarországi egyetemre, mert Romániában nincs olyan szak magyarul, amire ő akar menni.

(folytatjuk)