Emlékezés vagy ünnep?

Március 15. emlékezés vagy ünnep? — tehetjük fel a kérdést. Kötelező megemlékezés vagy várva várt ünnep? Az elmúlt több mint negyedszázad során legtöbbször megemlékezéseket szerveznek — hála Istennek sokat —, mert nagyon sok magyar kötelességének — nem mindig szívügyének — tartja, hogy megemlékezzen az 1848. március 15-i eseményekről. Beszédek hangzanak el — legtöbbször politikusoktól —, akik szinte minden évben ugyanazt mondják el: mi történt Budapesten, hogyan lett a győztes forradalomból vérbe fojtott szabadságharc. Majd jönnek a nagy vállalások és a nagy ígéretek: mi nem engedünk a '48-ból. Ennyi év után, ideje lenne arról is beszélni, mi vált valóra a nagy vállalásokból és a nagy ígéretekből? Mennyiben követtük a márciusi ifjak és az akkori felnőttek példáját, és mit tanultunk az ellenségtől? Az oroszok és az osztrákok egymás ellenségei voltak, de amikor közös cél lett a forradalom leverése — mert csak így tudták fenntartani a birodalmakat —, összefogtak. Ezt kellene megtanulni és alkalmazni ma is. Az erőt képező fiatalok, valamint a tudást és tapasztalatot adó idősek üzenete ma is ugyanaz: bátorság, kitartás, küzdelem, összetartozás, igazság… De vannak-e tettek, hogy ne csak évről évre megismételt szavak legyenek a nagy vállalások és a nagy ígéretek? Szép szavakat mondva lehet emlékezni, de ahhoz, hogy március 15. ünnep legyen, tettekre van szükség, nem szlogenekre. Fel kell ismerni, hogy a győztes forradalmat követő szabadságharcot leverte az összefogással létrejött túlerő, de lassan-lassan valóra váltak a '48-as álmok. Nem a szabadságharc idején, hanem az azt követő évtizedekben, amikor a magyar emberek nem hősök akartak lenni, a dolgukat tették, hogy megszabaduljanak az áldozatiságtól. A dolgukat tették azon a földön, amelyiket szabaddá akartak tenni. Nem a hazáját és népét elhagyó Kossuth a realitásoktól messze eltávolodó elképzelései alapján, hanem azok összefogásával, akik itt maradtak és vállalták a szabadságharc bukásának minden következményeit, mert hittek abban, hogy szabaddá lehet tenni ezt a földet. Ma is túl sok a „Kossuth”, aki egy biztonságosabb jobblétből biztatja azokat, akik nem menekülnek, hanem itt küzdenek a szabadságukért, a szülőföldjük megvédéséért, anyanyelvük és az itt létrehozott kultúrájuk megtartásáért. Nem menekülnek, hanem dolgoznak, hogy itt teremtsék meg a feltételeket, hogy ne csak emlékezhessenek, hanem legyen lehetőségük ünnepelni is. A felnőttek feladata nem az, hogy elmondják mindig ugyanazt, hanem az, hogy saját életük példáját felmutatva, megtanítsák a fiatalokat ünnepelni.

Elek György