Emlékfoszlányok II. (folytatás)

I. rész

Szatmár az ötvenes években kisváros volt, az utcák jó részében nem volt aszfalt, de vezetékes víz és csatornázás sem, az utcai csapokról hordtuk kannákban a vizet. Magánautó nem volt, de sok motorkerékpár közlekedett (Jawa, MZ, IZS), és divat volt a segédmotoros bicikli, a „dongó” is, amihez a régi kerékpárokat használták, mert újat nem lehetett venni. Érdekes, hogy egy ilyen korban még motor– és autóversenyt is rendeztek a városban. Anyánkkal rendszeresen eljártunk a piacra, ami akkor az Iskola közben (Gh. Lazăr) volt, de szerdánként a Szirmai (Eminescu) és Eötvös (Cuza Vodă) utcákra is kiterjedt, az ott vásárolt teavajhoz hasonlót többet sose ettem. Mi is árultunk a piacon hársfavirágot, amit az Erzsébet királyné (A. Ipătescu) utca hatalmas fáiról szedtünk. Az Iskola köz végében, ahol ma a rendőrség van, egy szép zsinagóga állt, nagy kár, hogy elenyészett. A másik végében, a püspökség mellett volt a román templom, melyet a görögkatolikusoktól vettek el, gyerekfejjel nem értettem, hogy miért vannak ott vasárnaponként olyan sokan, hogy be se férnek, miközben száz méterrel arrébb a másik román templom kong az ürességtől.

Ha néha került egy kis liszt, anyánk kenyeret vagy kalácsot készített, és a pékségbe vinni azt, majd az illatos portékával hazatérni nekünk mindig nagy élmény volt. A Lükő Béla utcában, a Németi-templommal szemben és az István tér sarkán, a mai tömbház helyén voltak erre alkalmas kis sütödék. Egyszer az a szerencse ért, hogy megnézhettük az akkor még pompázó Zárda-kertet, amelyik egy nagyon jól karbantartott, szép parkkert volt, ma is a szatmáriak kedvenc pihenőhelye lehetne. De a Zárda államosítása után nem sokkal felszámolták, utcát vágtak bele, tömbházakat, szállodát, tornatermet építettek rá, és nyoma se maradt. Egy ideig a Zárda udvarán még mosodát működtethettek az apácák, de aztán megszűnt az is.

Azokban az években három mozi működött Szatmáron, a Victoria, a Popular és egy az Unióval szemben, nyári mozi pedig a posta utcájában, majd a tűzoltótoronynál — a filmnézés, egyéb híján, közszükséglet volt. Nagy esemény volt a bányai magyar színház Szatmárra költözése, fantasztikus társulat volt fantasztikus közönséggel, olyan idők már soha nem lesznek. Nekünk, gyerekeknek is, szinte kivétel nélkül bérletünk volt. Sokat járkáltunk a városban is (nem csavargás volt!), ami mindig jó érzés volt, mert az akkori emberek békések voltak, és még tisztelték egymást. A Korzó még igazi korzó volt, a villanyóra sarka pedig nagyon fontos hely, mondhatnánk, hogy egy szabadtéri klub. Megvolt még a vendéglő és fagylaltozó a mai kerek ház helyén, és állt még átellenben, a kis park területén a városháza is, nyitott körfolyosóján még jártunk, ott működött még a hivatal. Lebontása oktalanság volt, a lebontás után az udvarán álló hatalmas fa is kidőlt egy viharban, nem volt már ami a széltől óvja. A korzón, nem messze a villanyórától egy szép régi cukrászda üzemelt, bordó plüss kárpittal, rézrudakkal és -gömbökkel, tükrökkel, márványpulttal és süppedő szőnyeggel, akár a filmekben. A háborút még kibírta valahogy, de a békét sajnos már nem. Nyílt az ötvenes években a Popular mozi mellett is egy cukrászda függönyös fülkékkel, elég rossz híre volt, mi, ifjak csak találgattuk, hogy mi is történhet odabent. A Pannónia szállója és vendéglője (9 Mai) sokáig az átjáró felől nyílt, mert a Korzó felé üzletei voltak. A posta azóta semmit sem változott, vele szemben, a mozi mellett akkor a rendőrség volt. A Sugárúton a Templom (Lovinescu) utca sarkán kosárlabdapálya működött komoly sportélettel, az ificsapat 1956-ban országos bajnok lett. A Kossuth-kert gyermekkoromban is elhanyagolt volt, de több fa volt benne, néha elidőztünk a kis tavánál, de inkább csak átjártunk rajta. Egy ideig állatkert is volt ott, az állatokat szűk ketrecekben tartották, szörnyű bűzt gerjesztve. A közfürdő még rendesen üzemelt és igény is volt rá. Az állomástér sokkal rendezettebb volt, mint ma, a mostani buszparkoló helyén a kisvonat (Zsuzsi) megállója volt. Rengeteg ember utazott, és nem volt kihalt az állomás, a vonatok pedig egymás után jöttek-mentek, így aztán a gaz nem tudta benőni a síneket.

Ezekből az évekből olyan emlékek is vannak, melyek nem kapcsolódnak szorosan a városhoz fizikai értelemben, de ha az ember ott élte meg őket, odatartozóknak érzi. Iskolás koromban számolták fel az egykori Református Gimnázium neves könyvtárát, a könyvek zömét aztán — értékeseket, még kézírásosokat is —, máig is ismeretlen helyre vitték, magam is láttam. Azokban az években vezették be a vegyes iskolákat (1956) előkészítés nélkül, ami a fiúiskolákban nagy felzúdulást eredményezett. 1957-ben, nagy ünnepségek közepette Kölcsey lett az iskolánk neve, bizony nagy dolog volt az akkortájt. Az évtized elején évekig járt hozzánk dr. Lükő Béla özvegye, aki éhnyomorban élt, mert egykori, állami alkalmazott férje után nem kapott nyugdíjat. Heti beosztással ismerős családoknál ebédelt, nálunk mindig szomorú volt, és mindig az elhunyt férjéről mesélt. A városban közismert Elu is járt apámhoz, az ő auschwitzi élményei nekünk, gyerekeknek feldolgozhatatlanok voltak. A legmegrázóbbak azonban az 1956-os magyarországi forradalom eseményei voltak számunkra, kamaszfejjel is éreztük a súlyát, és hogy beszélni sem volt szabad róla, örök útravalóvá vált a lelkünkben.

Mai ésszel ezeknek a visszakalandozásoknak a kapcsán vélhető, hogy gyermeki fejjel nem mindent észleltem és jegyeztem meg kellő tárgyilagossággal, de hát ez nem történelemlecke, hanem csak elfogult gondolatfoszlányok szövevénye, melyeket az idősebbje nosztalgiával, a fiatalabbja pedig akár csodálkozva is fogadhat. A múltnak csupán néhány felvillanásáról van itt szó, de lehet, hogy így is kedvet csinál esetleg a még többre, vagy még érdekesebbekre emlékezőknek, hogy papírra vessék ők is a múlt üzeneteit — mindenképp a közösség hasznára lenne az. Hiszen a Tisztviselőtelepen kívül volt még a városban Németi, Major, Szőkemocsár, Rekettye, Szentvér, Diannakert és csak a vének tudják, hogy még mi, mindegyik a maga kis mesélnivalójával.

A múltat úgy kell szeretni, mint az őseinket, tudva tudván, hogy nélkülük nem lehetne se jelen, se jövő. Okos emberek mondják, hogy annyi a miénk, amennyire emlékszünk.

Tisztelettel

Dr. Zagyva Miklós