Emlékfoszlányok

Nyomott napjaimon emlékezetem gyakran visszavisz a gyermekéveimbe, melyek az idő múlásával egyre csak szépülnek. A hívó szóra peregni kezdenek a régi filmkockák, és rendre előbukkannak a régi hangulatok, illatok, zsongások, színek és fények, a régen elfelejtett gyermekarcok és hangok. Röpke, de bódító boldogság ez, mely mindig kéznél van, hiszen a lelkünkben lakozik.

Tizenéves fejjel nekem az ötvenes évek Szatmára volt a gyermek- és ifjúkor boldog világa. Szegényes ruhában, sokszor éhesen, egy fitying nélkül róttuk szürke és poros utcáit, de boldogok és derűlátók voltunk, békében és biztonságban éltünk. A városban még alig érződött az új idők szele, és még a kommunizmus se nagyon, a régi lakosokban pedig megvolt még az a furcsa kisiparos-gőg, mely többre tartott egy jómódú tímárt pl. mint egy tanárt vagy orvost. A város utcáin magyarul beszéltek, még az őslakos románok is, barátság volt még, feszültségek és rossz szájíz nélkül. Betelepítések még nem voltak akkor, és nem érkeztek még meg a Kárpátokon túlról a „deszant” egységek sem, abban az időben bizony még a nap is másképpen sütött. Az elektronikának még csak kósza híreit hallottuk, így aztán gyerekként, az iskolán túl rengeteg szabadidőnk volt, és elérkeztünk sokfelé.

Nyaranta sokat jártunk a Jelenik-strandra fürödni, játszani, mások csónakázni, tekézni. Lengőgolyós tekét használtak, a nagyobbaknak mi állítottuk a bábukat. Sajátos hangulatú hely volt, a felnőttek römiztek, flekkent sütöttek, még jámbor italozás is megesett. Feljebb a Szamoson volt még egy Vadnay-strand is, lejjebb pedig a Kőgát, mély, csendes öböllel az úszni tudóknak. E helyek sajnos eltűntek, sorsukat megpecsételte, hogy a régi vágóhídtól mind lejjebb voltak a Szamoson, onnan pedig vért és állati maradványokat sodort állandóan a víz. A régi vágóhídtól a mai Decebal hídig egy nagy, 2,5–3 méter magas árvízvédelmi téglafal húzódott, a töltést helyettesítve ezen a szakaszon. Rajta közlekedtünk, járható volt, mint a kínai nagy fal. A faltól a Szamosig füves terület volt, ezt részben a katonaság, de a piknikező városiak is használták. A mai magasház magasságában, részben a Szamosra építve volt egy kis vendéglő, akkori wellnessként dróthálóból kialakított fürdőmedencével. Cölöpjei alacsony vízállásnál ma is ott meredeznek, emlékeztetve az elmúlásra. Jóval feljebb a Szamoson, a vasúti hídon túl, volt a nagystrand, sajnos az árterületen, így aztán az árvíz végleg elmosta. Abban az időben azonban — az ötvenes években vagyunk — kicsiknek–nagyoknak egy varázslatos hangulatú „szabadidőközpont” volt ez a strand, teraszos faházikókból alakított „utcákkal”, hatalmas fákkal, zenével, vendéglővel, homokos parttal, volt, aki a szabadságát is ott töltötte. Jó messze volt, de nekünk, gyermekeknek mindig élmény volt eljutni oda. A nagystrand felett, egészen a Kopaszpartig, kiránduló- és pihenőhely volt, füves parttal és homokpadokkal, sajátos illatvilágára máig is emlékszem. A Kopaszpartnál, a pálfalvi oldalon veszélyes, mély és sodró volt a víz, többen is odavesztek, még úszni tudók is. Ma ezt a partszakaszt idegenek birkanyájai és kullancsok bitorolhatják büntetlenül. Az akkori, tiszta vizű és halban gazdag Szamost az emberek a magukénak tekintették, és nem volt úgy kirekesztve a város életéből, mint manapság. A Szamoson kívül más „vizes” helyekre is jártunk. A Kubikon pecáztunk, ami ritkán volt sikeres, de mindig jó móka volt. Rengeteg káposztalepke volt ott, egy füzérnyiért 25 banit kaptunk. Az akkori Deák tér (ma Titulescu) végén, a Szigetlanka kertjeiben megvolt még a sásos, nádas, iszapos egykori folyóág, a Holt-Szamos is, ami főleg télen volt jelentős, mert itt volt a környék korcsolyapályája. Testvéreimmel a felkulcsolható korcsolyánk miatt nagy tekintélynek örvendtünk. Az ötvenes években az István-téri parkban, a kórház előtt volt egy mély betonmedence, víztároló lehetett a háború alatt. Meg-meggyűlt benne az esővíz, mi pedig, ha meleg volt, megmártóztunk benne, hiszem, hogy most is ott van, csak betemetve. Eljártunk a focipályára is, fa lelátója volt (rövidesen leégett), a pályán pedig a Törekvés és a Progresul, a két örök rivális — a sportszellem volt akkor még az úr, és nem a pénz. A mai kispiactól a stadion felé menet, a Wesselényi (Wolfenbüttel) utcában jobb oldalt mély vizesárok volt, az ott lakók pallókon át jutottak be a házaikba. Sose tudtam meg, honnan és miért volt az árokban a víz.

Egy gondolatnyira térjünk még vissza a már említett Deák térre, mely teljesen kopár és használatlan volt, kivéve a vasárnapokat, amikor ott volt az ószer, az ócskasor, még igazi bolhapiac, sok érdekes és értékes dologgal. A háború utáni szegénység féltett „kincseket” is kihozott oda. Rongylabdával nagyokat fociztunk a téren, hiszem, hogy akkor még a por is egészségesebb volt, és itt eregettük a saját készítésű sárkányokat is, egy-egy gomolyag zsinór nagyon sokat ért akkor. Máskor bigéztünk, pitykéztünk, ha volt mivel, még bicikliztünk is. A térről nyíló Sziget (Miron Costin) utca vége lakatlan volt még, csak 3–4 tanyafélén laktak ott családok, egyik fiúhoz oda jártunk a ma jó üzletnek számító állatsimogatóba. Nagy gondban voltak a szüleink, ha egy–egy nyúllal vagy galambbal mentünk haza.

Gyermekkori társaságunk főleg környékbeli fiúkból állt, magyarul tudó román gyermekek is voltak közöttünk. Utóbbiak egy része ma is a városban él, de legtöbbje elfordul, ha találkozunk, rettegve, nehogy magyarul szólítsam meg.

(folytatjuk)

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós