Én elmentem a vásárba…

Persze nem félpénzzel. És nem is a vásárba, hanem a „mall”-ba, nagyáruházba vagy neve szerint hipermarketbe. Mikor? Amikor ráértem vagy amikor elfogyott, hiányzott, megkívántam vagy leginkább, amikor összejött az ára. Minek? Akár ennivalónak, műszaki cikknek, mosópornak vagy akármi másnak. A piacra is elmentem, amikor elfogyott, hiányzott, megkívántam a gyümölcsöt, ennivalót, megrendelte a „Konyhafőnöknő” vagy éppen zacskóhiány lépett fel. Ha nem kell sokat cipelni, jót tehet egy séta a piacra. A hipermarketbe már biztos kocsival megyünk, mert ott „diszkont”-ban vásárolunk, vagyis hatos ásványvizet, tízes csomag törlőpapírt vagy zsákkal a kutyakaját.

Egyes fővárosi politikus urak — talán unalmukban — kitalálták, hogy szombat-vasárnap korlátozni, sőt be kellene zárni a nagy üzleteket, mondván, hogy így segíthetnek a hazai termelőknek eladni az árujukat. Hol? A piacon. Biztos vagyok abban, hogy ezek az urak soha nem a piacon vásárolnak, nem is főznek otthon, nem is mosnak, hanem beülnek a „kész”-be a drága parlamenteri hotelben, étteremben és tojnak a világra. Hogy ezt a MI pénzünkön teszik, az másik téma.

Lássuk akkor, hogy általában hogyan kerül a „hazai termés” a piaci betonasztalra.

Elméletben az lenne, ha a mámika hajnalban leszedné a 2–3 kiló zöldséget, 4 liter babot, 1–2 kiló paprikát, pár tojást, pár marék zöldet és beszekerezne, buszozna, vonatozna a szatmári piacra. Itt lepakolna egy szabad asztalra (tessék, szabad asztal?) vagy a földre, összecsomózná a kis portékáját és várná a vevőt. Nincs mérleg, nincs termelői igazolás, nincs szedett-vedett kartonkára felmázolt ár, csak a friss áru van és a vevő. Az áru darabra, kötegre, befőttesüvegben literre vagy esetleg kilóra, a szomszéd mérlegén. Van a vevő, aki néz, válogat, alkuszik és fizet. Ha elfogyott az áru — vagy delet üt az óra —, az eladó szedelőzködik és megy a szekérhez, buszhoz, vonathoz. Eltelik a nap, mire hazaér, a zsebkendőben pár lej, amit még megvámol a szekeres, buszos is. Szerencsésebb esetben az unoka behozza a kocsival a zsáknyi árut a mamával egyetemben, és délután érte jön.

Megtörténik, hogy egy-egy zsák máléval, darával vagy „maggal” kiáll a bácsi a placcra, mert van még tavalyról, és kellene a pénzecske. Ha vevő talán nem, de verébhad az akad az árura. Megéri-e? Elgondolkoztak vajon ezen az okosok, akik csak úgy ripsz-ropszra a piacra akarják testálni a lakosság ellátását?

És mi az, hogy „hazai termelő”?

A piacon vannak olyan termelők, akik okosan gondolkozva termelnek minden olyat, amit tradicionálisan, a városi piacon keresnek az emberek. Mennyiséget is, minőséget is. Amit egyik nap leszednek és kiválogatnak, másnap beviszik a piacra a saját, bérelt helyükre és mérleggel, kasszagéppel felszerelkezve, árusítják a portékát. Rendelésre hoznak nagyobb csomagolásban is, időre is árut. Esetleg kipótolják a saját termékeket mástól átvett árukkal is. Krumplit többfélét, káposztát, zöldséget, paprikát lehet itt zsákkal kapni. Ehhez az üzlethez már családi vállalkozás szükséges, mert csak a piacra kettőnek kell menni. Ilyen módon kezd kifizetődni, hosszabb távon is, a munka. Az egész évi, nehéz munka.

És vannak az elárusítók, akik a különböző raktárakból, határon innen és túl, bevásárolnak és azt árulják a piacon… Sokan közülük gondos kereskedő módjára árulnak egy-egy árucsoportot. A legtöbben tavasszal magot és virágot, nyáron gyümölcsöt, ősszel uborkát, tököt, szőlőt, ünnepek előtt pedig mindent: gyertyát, koszorút, karácsonyfát, játékot. De egész évben megy az — általában hamisított — mosópor, nejlonzacskó, fajáték, leginkább pedig a narancs, banán, citrom, kínai fokhagyma, leginkább külföldről hozott olcsó árú termékek. Vannak még a szezon-elárusítók, a dinnyével, gogossal, káposztával, krumplival és hagymával a más megyei „bevándorlók”, akik napokra beköltöznek a betonasztalok alá és árulják rendületlenül a „mindig friss” termékeiket.

Nem említettem még a sefteseket, pénzváltókat, kéregető szakikat, vagy azt, aki egy pohár pálinkáért elhozta eladni otthonról a vasalóasztalt vagy a gyerek biciklijét. Külön kaszt a cipelő embereké. A terménypiac körbe van véve a tenyérnyi-lépésnyi „kis üzletekkel”, ahol mindenféle ipari dolgot is lehet kapni, illetve ételt-italt árulnak, nekünk és az eladóknak. Mindezek után gondoljuk át, hogy mikor éri meg, gazdasági szempontból, a piacozás. Nem a vásárlás, hanem a termelés és eladás. Először is meg kell termelni a terményt. Ehhez kell a föld, szerszámok, tudás, vetőmag, trágya, valamennyire a tradíció és a szeretet, a munka szeretete. Az eredmény — ha a Jóisten is úgy akarja — meg kellene érje a bele fektetett munkát és költséget. Mert a költség az bizony nagy, a földmunka drága dolog, a bérmunkás (napszámos) pedig mind ritkább. A beszállítás is mind drágább, a bérleti díjak sem esnek a betonasztalok alá, mérlegbérlet is húz, jár a bilétáért a piaci kasszás is. A más megyékből érkezők is csak kamiontételben hozzák az árujukat és így minden piacon jelen vannak, ugyanazzal az áruval. Ezért kellene központosítani a termény átvételét, a beszállítást és terítést-árulást. Meg lehet spórolni egy csomó költséget, fáradalmat, kikerülni a feketézést és a becstelen konkurenciát. Városszélen megszervezett nagybani piacon leadhatják a terményt, ott válogatva átveszik, kifizetik és beszállítják a piaci üzletekbe — szakszerűen, tisztán. Így a terményre a költségeknek csak kis része rakódik, a termelő foglalkozhat azzal, amihez ért, az eladó sem kell kuporogjon hóban-fagyban a piacon. Az áru ugyanolyan friss, és nem drágább, mintha a termelő maga árulná. Nem új találmány ez, Nyugaton minden városban van ilyen, sőt már a hipermarketek mellett is működnek ilyen átvevőhelyek.

A legnagyobb ellensége ennek az elgondolásnak a bizalom hiánya: megszoktuk, hogy egyesek csalnak, hazudnak, lopnak mintsem dolgoznak és senki meg nem győzi az igazi termelőt, hogy nem verik át, ha nem ő árusítja az áruját. Mivel nem szokta meg, hogy a saját munkáját, erőfeszítését is beleszámolja a költségekbe, a parasztember nehezen fogadja el a piaci helyzetet, akkor is, ha az teljesen normális és igazságos.

Így nem fogja soha, de soha helyettesíthetni a piac a nagyáruházat, a helyi, környékbeli termelés az importált és országosan terített árudömpinget. A reggel fejt egy-két liter házi tej nem túrja ki a százféle konzervtejet, kefirt, mű- és színezett tejtermékek tucatját. A házi tej hazáig megalszik, a dobozost napokig, hetekig tartjuk a hűtőben. És végül van a dolgoknak pénzügyi háttere is: mindezért a forgalomért talán semmi áfát nem lát a város, az állam. Feketeköltségek, feketejövedelmek. Kicsi, kevés és fáradságos jövedelem.

Szerémy Péter