„Én mindig szeretek Szatmárnémetibe jönni”
Hauser Adrienne magyarországi zongoraművész Szatmárnémetiben adott keddi koncertje után a város szépségeiről beszélt, valamint arról, hogy kevés olyan koncertterem van, mint az itteni.
Hauser Adrienne zongoratanulmányait 4 és fél éves korában kezdte. 7 évesen felvették a Zeneakadémia előkészítő tagozatára, 1981-ben a zongora tanszakra, ahol Kocsis Zoltán, Rados Ferenc és Kurtág György tanítványa volt. 1985-ben díjat nyert a Magyar Rádió Zongoraversenyén, és ugyanabban az évben Varsóban a Lengyel Televízió portréfilmet készített róla. Részt vett több mesterkurzuson, Párizsban Yvonne Lefébure-nél, majd Sebők Györgynél képezte tovább magát. Fellépett a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, a Nemzetközi Bartók Fesztiválon, az Interforumon, a lengyelországi Chopin, a Fazioli és a svájci Bellerive, a francia Liszt en Provence, az olasz Musiques en mer és a szerbiai Nimus fesztiválon. Koncertezett Európában, Egyiptomban és India nagyobb városaiban. A Magyar Rádiónál rendszeresen fellép, hanglemezei: a Quint — Harmonia mundi kiadásában Kocsis Zoltánnal Bartók Csodálatos mandarinja és a Hungarotonnál Eötvös Péter vezényletével Stravinsky Les Noces című műve, ez utóbbi Magyarországon az „Év hanglemeze” díjat nyerte el. 1998-ban megalapította a Tiszadobi Zongorafesztivált, mely 18 év alatt nemcsak a nemzetközi zenei élet elismerését nyerte el, hanem a Henry Ford-díjat is. Három éve megkapta a Prima Díjat, ami nagy kitüntetésnek számít. A zongorafesztiválnak jelenleg is művészeti igazgatója. A művésznőt szatmárnémeti koncertje után kérdeztük:
— Én mindig szeretek Szatmárnémetibe jönni — jelentette ki határozottan a művésznő. — Egyrészt azért, mert Szatmárnémetinek van egy olyan légköre — még akkor is, ha az épületek nincsenek igazán rendben —, egy olyan atmoszférája, amit már nagyon kevés helyen talál meg így az ember, Magyarországon ilyet már nem találunk. Amikor ebbe a koncertterembe bemegyek, érzem a levegőjét, a szellemiségét. Nagyon gyönyörű a terem és árad belőle valami, ami Nyugat-Európában a legszebb koncerttermekben sem található meg, hiába minden működik, sok a pénz, minden van, csak lelke nincs a dolognak. Én ezt itt megtalálom, ezért szeretek itt játszani. Amit nem szeretek, hogy egyre divatosabbá válnak a multifunkcionális termek, amelyekre az Európai Unió pénzt ad, hogy azt mindenre használják. A mindenre használjuk olyan, hogy semmire se jó. Ha jó a fény, nem jó az akusztika, nem megfelelőek a berendezések stb. A Dinu Lipatti Filharmónia koncertterem, ezt lehet érezni benne. Magyarországon a kulturális intézményekben már ruhákat és egyebeket is árulnak. És ami szintén fontos: szeretem itt az embereket. Szeretem az egyszerűségüket, a viszonyulásukat. Amikor játszom, érzem a közönséget: akkor is, ha sokan vannak, akkor is, ha kevesen. Van egy zongorafesztiválom a tiszadobi Andrássy-kastélyban. Ezt tizennyolc éve alapítottam. Ott is az fogott meg, hogy az egy érintetlen, romlatlan terület, egy kis falu, ahol egy gyönyörű kastély áll. Oda szabadtérre megálmodtam zongoraesteket, ami tizenöt évig működött, most be van zárva felújítás miatt. Olyan közönség van Tiszadobon, ami máshol nincs. Tizenöt év alatt sikerült kiművelni egy olyan közönséget, melynek tagjai egyszerű emberek voltak, nem tudták, ki Mozart vagy Beethoven. Tíz év után már egy ötezres törzsmag volt a koncerteken. Nem igaz az, hogy az embereket nem érdekli a komolyzene.
A Szatmárnémetiben bemutatott hangversenye avatókoncert volt. Ezt a műsort egy éve gyakorolja, október 20-án Brüsszelben, a városháza dísztermében fogja előadni.
Elek György
