Érdekképviselet alulnézetből

Lassan nálunk is országos jelenségnek tekinthető a lakosság politikai események iránti közönye, a választások alkalmával tanúsított egyre nagyobb passzivitása. De most december 9–én a magyarlakta településeken volt legszembetűnőbb — esetenként a román többségű vidékekénél 15–20%–kal is nagyobb — a távol maradók aránya. És lehet negatív jelzők garmadájával minősíteni az állampolgári jogaiknak ezzel a fajtájával „egyik kutya, másik eb!” indoklással élni nem kívánókat, vagy dörgedelmes erkölcsi prédikációkkal kísérelni meg jobb belátásra térítésüket, az eredmény egyaránt borítékolható. Érdekeink védelmét már–már hivatásként — vagy csupán jól fizetett és nem elhanyagolható társadalmi előnyökkel járó foglalkozásként? — végző honatyáink pedig négy esztendő múlva valószínűleg a mostaninál is kevesebb szavazatra számíthatnak.

Hogy akkor mit lehetne tenni mégis? Talán a jelenség okait kellene legelőször is felderíteni. Nem egy sógornak–komának látszatmunkáért valós pénzt biztosító, „közvélemény–kutatásnak” csúfolt statisztikagyártással, hanem az urnáktól rendszeresen távol maradókat egyenként kikérdező, véleményüknek becsületesen helyt adó munkával mérni fel a valós helyzetet. A kapott eredményeket pedig nem söpörni szőnyeg alá, hanem egy — nemzetként való megmaradásunk szempontjából mindenképpen kóros — jelenség orvosi diagnózisaként kezelve használni fel a bajok gyógyításában.

Csakhogy kinek érdeke ez? Egy bizonyos, a jelenlegi helyzetből még annak egyre labilisabb voltában is szépecske hasznot húzó politikus–rétegnek rövid távon semmiképpen nem az. Akik pedig ennek a folyamatnak megisszák a levét, már most is csak saját kiszolgáltatott, tehetetlen voltukkal vannak tisztában. És azzal a — személyes sérelmeik tükrében talán felnagyított, de a valós alapokat semmiképpen nem nélkülöző — felismeréssel, hogy az „érdekképviselet” címen folyó politikai játszmáknak az ő sorsukhoz, mindennapjaikhoz már hosszú évek óta nincs közük.

Báthory Éva