Fazekastalálkozó: a szatmári (és nem csak) szilke nyomában
A második alkalommal megszervezett fazekastalálkozó szakmai része a szatmári szilkét járta körbe, de a négynapos találkozóról nem hiányzott az örömkorongozás, a kiállítással egybekötött vásár, a szabadtűzi főzőbemutató no meg a tűzvarázslás, a rakuégetés.
Ismét szemkápráztató minta- és színvilág ejtette ámulatba a látogatókat a Szejke-tanyán (illetve a sétálóutcában járókelőket), hatalmas asztalokon sorakoztak az erdélyi és magyarországi fazekasmesterek keze munkáját dicsérő, szebbnél szebb tányérok és tálak, bokályok, csuprok, kancsók, korsók és fazekak — no meg a szilkék, hiszen a Borókagyökér Egyesület második alkalommal megszervezett fazekastalálkozójának ezek álltak a középpontjában. „Ez a használati tárgy évszázadokon keresztül szerves része volt az emberek mindennapi életének, mert bár ma már csak mint a szilvalekvár tárolására-kínálására alkalmas, nosztalgikus-hangulatos edényként ismerjük, sokkal szélesebb körű funkciója volt: nemcsak tároltak, de hordtak is benne, például ebben hordták az ételt a mezőn dolgozóknak, ugyanakkor evésre is szolgált, s azért is volt széles a szája, hogy ha több ember ülte körül, mindenki hozzáférhessen, illetve gyakran az étel elkészítésére is használták, hiszen az 1900-as évek elején, de még a közepén is a nagy méretű szilkékben főzték is a lekvárt” — fogalmazott konferenciamegnyitójában dr. Mara Lobonţ Puşcaş, a Szatmár Megyei Múzeum néprajz osztályának vezetője.
Még a több éve, évtizede fazekassággal foglalkozó mesterek számára is érdekes és élvezetes volt Les Gábor népi iparművész, a népművészet mestere, valamint a Román Népművészeti Akadémia tagjának előadása. Egyrészt, mert nála jobban kevesen ismerik az erdélyi fazekasság hagyományait és titkait, másrészt pedig, mert az ilyen szakmai találkozókra soha nem érkezik „üres kézzel”; alkotásai mellett több, népi kerámiával foglalkozó tanulmányt, szakkönyvet és albumot is hozott, amelyek különösen gazdag fényképgyűjteménye a különböző vidékek szín- és mintavilágát mutatja be. A felső-Tisza-vidéki vagy felső-tiszai tömb néprajzi értelemben, így fazekasságilag is eltér a földrajzitól, nagyobb területet fedve le Tasnádtól, Margittától Sárospatakon át Husztig és Beregszászig, s ezen belül külön „fejezete” van a szatmári fazekasságnak, amelynek a legnagyobb központja Vámfalu mellett Nagybánya, valamint Felsőbánya, Máramarossziget, Misztótfalu és Magyarlápos (volt). Persze nem véletlenül, hiszen ezekre a fazekasközpontokra a bányászat is jellemző volt, s így könnyen lehetett beszerezni a kiemelkedően jó minőségű agyagot, illetve a mázhoz való nyersanyagot. „Vámfaluban borostyánból készítették a feketét, Nagybányán antimonból oxidálták 1000 fokon, s homokkal, kaolinnal keverve lett a nagyon szép sárga árnyalat, a zöldet pedig rézből, mangánból nyerték.” Ám színek ide vagy oda, a szilkék — a nagybányai fazekasok legjellemzőbb, legismertebb készítményei — mind feketék, sötét szürkésbarnák voltak, s ezt díszítették legtöbbször fehér geometriai és virág- (tulipán-) minták, míg a mázban keletkezett, szabad szemmel nem is látható hajszálvékony repedések a benne tárolt étel, lekvár szellőzését szolgálták, amely így hosszú évekig is elállt anélkül, hogy megromlott volna. „A mostani fazekasok már kevés szilkét készítenek (akárcsak kantát, korsót, tejescsuprot), a piaci kereslet csak a főzőedényekre és a dekoratív tárgyakra terjed ki, pedig biztos vagyok benne: ha újra rájönnének, mennyire hasznos is a szilke (legyen szó a kicsi, tejes-tejfölösről, az ételes közepes méretűről, a nagy lekvárosról vagy a még nagyobb zsírnak valóról) a mindennapi háztartásba, sokan használnák” — magyarázza, hozzátéve: aki mégis szilkevásárlásra adja a fejét, az arra figyeljen, hogy a jó szilke mindig öblösebb, és fent van a hasa.
Az érdekes előadást és beszélgetéseket nem kevésbé érdekes gyakorlati rész követte — a fazekasok ugyan otthonról hoztak magukkal saját készítésű szatmári szilkét és egy szabadon választott szatmári, nagybányai ornamentikával ellátott hagyományos fazekastárgyat, de a műhelyben leültek a korong mellé, s ott is készítettek egy szilkét, no meg „örömkorongoztak” is, és akinek kisujjában van a mestersége, az akkor sem jön zavarba, ha bekötik a szemét, mert úgy is gond és hiba nélkül meg tud formázni egy-egy tárgyat. A találkozó különlegessége és igencsak látványos bemutatója volt Farkas Gábornak köszönhetően a rakuégetés, amit sokan tűzvarázslásnak is hívnak, messze nem véletlenül, ugyanis a távol-keleti és messze nem hagyományos módszer értelmében a kerámiatárgyakat lángoló tüzű kemencébe helyezik, majd onnan kiemelve azon forrón vízbe, homokba vagy szalmába rakják, ami véletlenszerű, de csodálatos és szinte elképzelhetetlen színhatásokat eredményez, minden darab egyedi és megismételhetetlen — olyannyira, hogy egy-egy szép, jól sikerült darab ára a millió forintot is túllépheti. De a rakukályha jó szolgálatot tett szombaton, a szabadtűzi főzőverseny keretében is, az erős szél miatt ugyanis ebbe állították azt a hatalmas cserépfazekat, amelyben csülkös káposztás bab rotyogott, s bár Farkas Gábor úgy fogalmazott: enyhe szentségtörés rakukályhát ilyen célra használni, de a készülő finomság íze érdekében inkább ezt a szentségtörést választja, mintsem gázlángon vagy gyantás fa lángján főzzön, ugyanis mindkettő „beszivárog” a cserépedénybe, s érezhető lesz az étel ízén. A hódmezővásárhelyi Forró Istvánt és feleségét nem zavarta a lángot el-ellobogtató szél, a mázas fazékbográcsban így is elkészült a kakasherepörkölt s az ínycsiklandó köret (tarhonya), míg a gyönyörűséges csempekályhákat megálmodó és készítő margittai Sárkány Szabolcs különleges és szupertitkos receptű margittai csorbát főzött cserépfazékban. S persze most is volt olyan fazekas, aki nem a tűz, hanem a korong mellé állt, a nagybányai Zsurzs-Turóczi Laci bácsi határtalan türelemmel mutatta és magyarázta a gyerkőcöknek, hogy is kell összehajlított markukat tartani, hogy aztán az agyagdarabból kiformálódjon valami.
Szabó Kinga Mária
