Függetlenséget, szabadságot akartunk

„Még ha utolsó is vagyok/kit az özönvíz meghagyott/a harcot végigharcolom”(Wass Albert: A láthatatlan lobogó). Beszélgetés Wittner Mária egykor halálra ítélt '56–os szabadságharcossal.

— Milyen volt ezelőtt 56 évvel tizenkilenc éves lányként fegyverrel harcolni az orosz tankok ellen? Miben hittek, mit vártak, mihez csatlakoztak akár életük kockáztatásával az akkori fiatalok?

— Nehéz szavakat találni a félelemnek arra a légkörére, amely Rákosi alatt Magyarországot megülte. Senki sem tudta, mikor jön valakiért az AVO, kit miért jelentettek fel vagy visznek el. Ezt a félelmet akartuk levetni! Függetlenséget akartunk Magyarországnak, szabadságot magunknak, azt akartuk, vonják ki az orosz csapatokat. Aztán lőttek, de egyikünk se gondolt arra, hogy a harcban meg is lehet halni. Pedig ott voltak előttünk a halottak, de az ő láttukon sem akadt, aki visszakozott volna. Úgy éreztük, a világ legtisztább forradalma ez, egy gyönyörű szép összefogás a szabadságért, jövőnkért, szeretteinkért. Hittük, hogy kezünkbe vehetjük a sorsunk és körös-körül minden jóra fordul.

— Jött a forradalom leverése, majd a megtorlás évei. Mi adott erőt elviselni, amit el kellett? És mennyit sikerült átmenteni a jövőnek abból a lányból, aki többedmagával egy hivatásos katonai alakulatot megtámadva és legyőzve szerzett fegyvereket csapatának?

— November negyedikén ágyúdörgésre ébredtünk és már tudtuk, hogy a túlerő le fog bennünket győzni. Próbáltunk még ellenállni, de reménytelen volt, hát menekültünk — én is. Kádár János kegyelmet ígérő, visszahívó szavai már a biztonságos nyugati emigrációban értek. Hittem bennük, vagy csak vágytam haza? Úgy okoskodtam: ez a pesti srácok forradalma, de tágabban véve az egész magyar fiatalság megmozdulása volt és nincs az országban annyi börtön, hogy mindannyiunkat fogságba hurcoljanak. De tévedtem: volt. Amire pedig egyetlen percig nem gondoltam, mármint hogy engem halálra ítéljenek, szintén megtörtént.

Később sokat gondolkodtam rajta: forradalmárok voltunk mi egyáltalán a harcok idején? Vagy csak a börtönben, egyfajta belső ellenállással váltunk azzá? A siralomházban volt egy íratlan szabály. Amikor valakiért jöttek, mindenki tudta, hogy kivégezni viszik, de erről nem beszéltünk. Az illető hangosan bemondta a nevét és valamit üzent. Ez kifelé szólt, a családnak, a társadalomnak, de benne volt a remény is, hogy lesz közülünk, aki életben marad és majd át is adja.

— Tizenkét év után szabadult — ha ugyan annak lehet nevezni a kádári gulyáskommunizmus világába való „beilleszkedés” volt politikai foglyokat eleve kirekesztő, embertelenül nehéz éveit. Hogy sikerült átvészelni a betevő falatért erején felül végezni kényszerült nehéz fizikai munkát? S ami talán még nehezebb volt, a megaláztatásokat, a kirekesztettséget, a hallgatás kegyetlen parancsát?

— Ha valaki emelt fejjel, egyenes gerinccel tudott tűrni, várni, ha hinni tudott abban, hogy lesznek még idők, amikor szükség lesz a túlélők tanúságára, életben maradt. Dolgoztam, társat találtam, családot alapítottam, gyermeket neveltem — beszélni alkalom se volt, de nem is lehetett. Pedig nehéz volt hallgatni, amikor előttünk ellenforradalomról beszéltek, később meg olyanokat, hogy mi voltaképpen csak a kommunizmust akartuk megreformálni. Micsoda képtelenség, hát létezhet olyan fából vaskarika, hogy reformkommunista, vagy reformnyilas? Reformproletár vagy reformdiktatúra? Egyet azonban megfogadtam: ha valaha módom lesz rá, nem fogok többé hallgatni. Át fogom adni a rám bízott üzeneteket. Ami pedig velem, velünk megtörtént, aminek tanúja voltam, szintén el fogom mondani mindenkinek. Már csak azért is, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát.

— És ha azt tapasztalja, hogy egyre kevesebb az érdeklődés a magyar történelem valós eseményei iránt? Hogy a rendszerváltással olyanok mentették át vagyonukat, hatalmukat, akiknek nem érdeke, hogy az egyszerű emberek közügyek iránt érdeklődjenek, vagy legalább alapvető ismereteik legyenek népük múltjáról, szabadságért, emberi jogaikért vívott harcairól? S minden őszinte szó, jobbító szándék ilyenekkel találja szemben magát, az iskoláktól a parlamentig?

— Nem tud megtisztulni a politika? Azt is csak emberek csinálják. Azok pedig a gyerekekből lesznek. Zömmel az iskolákba megyek beszélni a forradalomról! Tudniuk kell, mi és miért történt. Itt van ez a napló: az Ecserin találtam, egy tizennégy éves gyerek '56–os élményei vannak benne, napról napra leírva. Ez maga a forradalom! Még hamisítani sem lehet, ilyen formátumú füzetet, ilyen tintát ma már nem is gyártanak! Zászlókat is készítek, már a tizenötödiknél tartok. A Kossuth–címer másik oldalán Tóth Ilona vagy Mansfeld Péter képpel — illetéktelen kezekbe ezek nem kerülhetnek, de amikor szóba kerülnek, hadd tudja meg mindenki, kik voltak, hogyan és miért haltak meg! Tóth Ilona emlékét díj is őrzi.

— Vagyis a szabadságharc emléke, a hősök példája most is épít, alakít, jövőt formál?

— Meg fog tisztulni a világ, hittel hiszem! Máris akadnak, akik próbálnak maguk körül rendet tenni, bármennyi akadályba ütköznek. Háromszor tért vissza Magyarországot vezetni a kommunista utódpárt, akik akkor ránk lőttek, azok gyerekei, unokái hatalmas vagyonok fedezékéből játsszák a kapitalistát, vagy ügyészként, bíróként arrogánsan kérdeznek rá egykori áldozataikra: ez történt, na és? Mégis azt mondom: hamarosan megváltozik itt minden. Magyarország olyan kalitka, ahonnan gyönyörű madár repül ki nemsokára.

Báthory Éva