Függőség vagy lehetőség?

Gyakran elmondjuk, hogy mennyire telefonfüggővé vált a ma embere. Kortól függetlenül — sokszor séta közben is — telefont babráló emberekkel találkozunk, de ott van a kézben rendezvényeken, családi és baráti összejöveteleken és mindenhol. Nagyon sokan úgy belemerülnek a „telefonozásba”, hogy észre sem veszik, ha szólnak hozzájuk, nem érdekli őket, mi történik körülöttük, néha bosszankodva, néha mosolyogva figyelik a telefon képernyőjét, vagy görgetik az eseményeket, vagy írnak valakinek, hozzászólnak bejegyzésekhez stb. Egy asztalnál ültem ismerősökkel, beszélgettünk, amikor a mobiltelefonom jelezte, hogy üzenetem érkezett. Ráér — gondoltam magamban —, majd mégis megnéztem. Lányunk írta:„Megérkeztem, minden rendben.” Azzal vigasztaltam magam: ez nem ugyanaz, amit mások tesznek, itt fontos dologról van szó, legyen az bármennyire ellentétes azon elveimmel, hogy nincs olyan fontos dolog, ami ne várhatna. Magára valamit is adó ember nem engedi meg, hogy társaságban a telefonjával legyen elfoglalva. Később jutott eszembe: amikor sorkatona voltam, sokszor három hétbe került, amíg választ kaptam anyámnak írt levelemre. Abban az időben a levél volt az egyetlen kapcsolattartási forma, nem véletlen, hogy mindenki nagy érdeklődéssel várta, hogy megérkezzen a posta, a levélből pedig néhány dolgot megtudhattam az otthoniakról, és az otthoniak is megtudhattak rólam. Most pedig ott tartunk, hogy pillanatok alatt nem csak azt írhatjuk meg, hogy jól vagyunk, hanem fotókat, fotósorozatokat csatolhatunk, amik többet mondanak el rólunk, mint egy bármilyen jól megfogalmazott levél. Az állandó kapcsolattartás lehetőségét nyújtja a telefon, igaz, ezt sokszor túlzásba visszük, de be kell látni, hogy a hátrányai mellett nagyon sok előnye van. Képzeljük csak el, mennyire szokatlan lehetett a nyomda feltalálása után, hogy nem pergamenlapokról, hanem könyvekből olvastak az emberek, vagy amikor a palatáblát felváltotta a füzet. Megszólhatok másokat, megszólhatom magam is, hogy sok időt töltök a telefonnal, de eszembe jut, amikor ifjú koromban mindig arra figyelmeztettek: ne olvassak annyit, mert elromlik a szemem. Nem használok szemüveget, de sokan használnak, akik sohasem olvastak. Amíg ezeket a sorokat írtam, többször jelezte a telefonom, hogy üzenet érkezett: közöttük voltak olyanok, amik ráérnek, és voltak fontosak is. A bosszantó az, amikor egyesek a saját szeszélyeiket igyekeznek közérdekűvé tenni, és azzal untatnak másokat.