Gondolatok a kisebbségek napján

Románia alkotmánya kimondja, hogy Románia egységes nemzetállam, ennek ellenére az országban tizennyolc elismert nemzeti kisebbség él. Romániának van nemzeti ünnepe, a parlament mégis elfogadta, hogy a kisebbségeknek is legyen napjuk. A magyar kisebbség — mint ahogy azt a tatár kisebbség tette, és számára jóvá is hagyták — kérte, hogy a magyarok dönthessék el, mikor legyen a nemzeti ünnepük. Ezt a kérést a parlament elutasította, a demokratikus, jogállami keretek között működő Romániában a többség dönti el, hogy a kisebbségeknek mikor legyen a nemzeti ünnepük. Lehet itt találni ellentmondásokat, bár ezekre csak a magyarok figyelnek oda, hiszen számukra vannak meg a legkézenfekvőbb okok erre. Akkor, amikor a románok Románia megalakulásának a századik évfordulóját ünnepelik, a magyarok több mint ezeregyszáz éves történelmükkel büszkélkedhetnek. A többi kisebbségnek is megvan a maga történelme, megvannak a maguk nehézségei, a maguk kiszolgáltatottsága, de ők már olyan kevesen vannak, hogy annak is örülnek, ha elismerik a létezésüket.

Amikor szó esik a kisebbségi kérdésről, mindig elgondolkodom azon, hogy egy európai uniós jogállamban lehet-e különbséget tenni kisebbség és többség között. A liberálisok az egyének jogát szavatolják, amiből az következik, hogy a közösségi jogok is biztosítottak, a konzervatív keresztények értékrendjéből pedig alapvetően következik az egymás iránti tisztelet. Mi lehet az oka annak, hogy Romániában a többség fél a kisebbségtől, hogy a politikusok folyton a magyar veszélyre hivatkoznak, ha feszültséget akarnak kelteni?

Az ember természeténél fogva társas lény, igyekszik csoportokhoz tartozni, a csoportos létnek viszont vannak árnyoldalai is, olyan nyomás, kényszer, amelyet a csoport fejt ki az egyénre. Tudnunk kell azt is, hogy individualista világban élünk. Az egyének arra törekednek, hogy kibontakoztassák adottságaikat, a legtöbbször túlhangsúlyozva az egyén értékeit, teljesen megfeledkezve a közösségi érdekekről. Az individualizmus előretörésének következménye az öntörvényűség, ami önzéshez vezet.

Az utóbbi évek, évtizedek történéseit tanulmányozva azon is el kell gondolkodni, hogyan alakul a kisebbség és a többség viszonya. Nem egyforma a helyzete a szórványban élő magyarnak, ahol egy településen a magyarság aránya a tíz százalékot sem éri el, és a székelységnek, amely három megyében, tömbben él. Mind a szórványban, mind a tömbben tudomásul kell venni, hogy az ország neve Románia. Más a helyzet egy nyugat-európai vagy a világ valamelyik távoli országában, ahol lehet magyarkodni családban vagy kisebb közösségekben, de egy idő után elkerülhetetlen a beolvadás.

A legszomorúbb mégsem ez. Már 1989 előtt is fájó volt számunkra, hogy Magyarországon románoknak neveztek és románokként kezeltek bennünket, amikor átmentünk azon az országhatáron, amelynek meghúzását a magyarországiak jogtalannak tartják. Mindennél fájóbb az, hogy még mindig nagyon sokan élnek Magyarországon, akik úgy tekintenek ránk, mint idegenekre, betolakodókra, ugyanúgy tekintenek ránk, mint Romániában a románok. Szabó Dezső bölcsessége — „Minden magyar felelős minden magyarért.” — sokak számára még mindig csak szlogen. Még mindig csak álom annak a lehetősége, hogy vállaljunk felelősséget egymásért.

Örök kérdés számunkra, hogy miképpen tudjuk önmagunkat azokhoz az elvekhez, értékekhez, igazságokhoz igazítani, amelyek akkor is érvényesek, ha ezek ránk nézve következményeikben hátrányosak, de összességében megvannak az előnyeik, mert egyszerre biztosítanak egyéni és közösségi jogokat.