Gondolkodásra késztető jelek

A valóság nem az arcunkra, hanem a lelkünkbe van írva. De mi az, ami az arcon folyton felhívja magára a figyelmet azzal, hogy feltűnő jelenlétével kérdéseket tesz fel, vagy mondhatnák úgy is, hogy gondolkodásra kényszerít? Sokáig azt hittük, gondolataink hatalmával, ösztöneinkkel, rálátásainkkal, elkötelezettségünkkel, tapasztalataink és megszerzett ismereteink pozitív felhasználásával túl messze és túl magasra lehet eljutni. Egy ideje egyre több példa van arra, hogy nem mindig így van. A valóság egészen mást mutat. A lélekbe írt valóság ritkán kerül felszínre, ha mégis, az csak észrevétlenül történik. Kevesen vannak azok is, akik sajátos önismereti eszközeik segítségével feltárják személyiségük rejtett tulajdonságait: gyengeségeiket vagy erősségeiket, adottságaikat, velük született képességeiket…

Túl messze és túl magasra csak azok juthatnak el, akik képesek együttműködni a munkában és a közös életben. Kordivat ugyan az önállóság, a másoktól való elzárkózás, elszigetelődés azzal a szándékkal, hogy a független ember — ha nem kötődik, nem alkalmazkodik másokhoz — könnyebben megvalósítsa önmagát, könnyebben érjen el sikereket, mint azok, akik társként vagy közösségben élnek, akik miatt le kell mondaniuk egyéni céljaikról, szokásaikról, szenvedélyeikről, életstílusukról… Minden embernek — bármilyen kategóriába soroljuk vagy sorolja önmagát — ott van valami az arcán, ami kérdéseket szül, gondolkodásra kényszerít valamennyiünket. Valóban sokszor elgondolkodunk, hogy mit rejtenek a mások arcáról leolvasható jelek, amelyekről tudjuk, hogy valaminek a következményei, de nagyon kevesen vannak, akik a saját arcukon keresik ezeknek a jeleknek az értelmét, értelmezendő a mögöttük lévő okokat és következményeket. Azzal, hogy mindig mások hibáit látjuk és azokat bíráljuk, a magunk problémáinak a megoldási lehetősége nem csupán elnapolódik, hanem könnyen elképzelhető, hogy kiküszöbölhetetlenné válnak. Hogy mi ennek az oka? A sok egyéni út. A sok egyéni útkeresés, amikor nincs lehetőség magunkra is odafigyelni, vagy nincs aki észrevegye az arcunkon a gondolkodásra érdemes jeleket, vagy ha mégis érkezik a figyelmeztetés, akkor azt nem vagyunk hajlandók elfogadni.

Elek György