Háborúban, békében a megmaradásért

A környék legidősebb embere, a 93 éves szárazberki Sarkadi Dezső háborús éveiről, az angol fogságban eltöltött hónapokról és a háború utáni időszakáról mesélt lapunknak otthonában.

Hosszú éveken át, ha férfiak beszédbe elegyedtek, előbb-utóbb szóba került a katonaság. Minden férfinak voltak katonaélményei, aki pedig nem volt katona, meg volt bélyegezve, a lányok sem igazán álltak szóba vele. Több mint húsz éve megszűnt a sorkatonaság (reméljük, örökre), a mai fiatalok, de lassan a középkorúak számára is ismeretlenek a katonatörténetek. Élnek viszont olyan személyek, akik nemcsak egyszerű katonatörténeteket tudnak felidézni, hanem sajnos háborús élményeket is. Ilyen a 93 éves Sarkadi Dezső, aki 1923. január 9-én született Szárazberken. Az első öt osztályt a helyi református iskolában végezte, a hatodik osztályt viszont a világi iskolában járta ki. Az egyházi iskolát jobban kedvelte, mert emberközelibb volt, a világi iskolába nem járt rendszeresen, szívesebben segített a szüleinek, hiszen abban az időben nem volt könnyű a megélhetés, nagyon meg kellett küzdeni a mindennapi eledelért. Két hektár földjük volt, annak jövedelméből éltek meg heten: az apa, az anya és az öt gyerek. Sarkadi Dezső megjegyezte, hogy a családjában az öt gyerek sem élt rosszabbul, mint azok, ahol csak ketten voltak. Abban az időben falun nem volt más választása az iskolát elvégző fiatalnak, mint a mezei munka (a továbbtanulás kevés fiatal esetében jöhetett szóba), elmentek napszámra vagy dolgozták a saját földjüket.

1944 őszén megkapta a katonai behívót. Öt szárazberki fiatalnak kellett jelentkeznie a szatmárnémeti katonai központban. Úgy vitték, mint a leventéket, azzal a szándékkal, hogy mentsék a fiatalokat a szovjet elhurcolás elől. Szatmárnémetiben éjszakai őrjáratot végeztek levente légpuskával. Néhány nap múlva elindultak Sopronba. Nagykároly irányába mentek Debrecen felé, de Debrecen előtt irányt váltottak, mert az oroszok támadtak. Sopronban a fiatalokat külön századokba osztották be, katonaruhába öltöztek, onnan indultak tovább Németországba. Több városban megálltak, időztek egy keveset, majd mentek tovább, amíg egy táborban letelepedtek és ott maradtak tavaszig. Nem vettek részt igazi katonai kiképzéseken, volt olyan nap, hogy fából faragtak kézigránátot, máskor az erdőket járták, amolyan időtöltés volt az, amit csináltak. Február végén egy német kaszárnyába vitték őket, ahol még le se telepedtek, ki se rakták a dolgaikat, riadóztak és jött a parancs, hogy mindenki menjen le a pincébe. Elkezdődött Heilbronn bombázása, rövid idő alatt teljesen lerombolták a települést. A katonai létesítmény alatti pincébe bezsúfolt katonák számára teljesen új volt ez a helyzet, mivel katonai kiképzésben sem részesültek, nem tudták, mit kell tenni ilyen helyzetben, mindenki az életét védte, közben egymást taposták. Az épület sarkát érte egy bombalövedék, megszűnt az áramszolgáltatás, beszakadt a fal és a fal alatti pince egy része, mindenki menekült a másik oldalra. Többen kiáltották, hogy: „Menjünk, mentsük a menthetőt!”, mások viszont tisztában voltak azzal, hogy elsősorban mindenkinek a saját életét kell mentenie. Háromszáz ember rohant a kijárat felé, a szabadba érve pedig az erdőbe siettek, mert úgy tűnt, hogy ott nagyobb biztonságban lesznek, közben újabb lövedék robbant a közelben, nem lehetett kiszámítani, hogy mi fog történni, minden irányból menekültek az emberek. Eljött az ebédidő, az erdő szélén volt a konyha, mentek a konyhához kivenni az ebédet, de újabb lövedék robbant a közelben. Megjelent egy gépkocsi, rajta négy tiszt, egy vezetett, a másik három kezében gépfegyverek voltak. Felszólították a katonákat, hogy tegyék le a fegyvereket és a lövedékeket. Kiderült, hogy angolok voltak, megjelentek a tehergépkocsik, amelyekre felszállt a több mint háromszáz katona, akiket angol fogságba szállítottak. Négy tiszt lefegyverezett és fogságba ejtett több mint háromszáz katonát. Elszállították őket egy gyűjtőtáborba, ami ki volt világítva, és megszámolni is lehetetlen volt, hogy hány foglyot őriztek ott. Sarkadi Dezső nyolc hónapig volt fogságban. Voltak, akik dolgoztak, voltak, akik a táborban ültek, nem volt semmilyen kötött programjuk. Nyolc hónap után Sarkadi Dezsőt több táborba is átszállították, amíg 1946. március 6-án hazatérhetett. Volt, amikor egy hétig állt a vagon, mert vagy üzemanyaghiány, vagy a háborús helyzet miatt nem tudtak tovább menni. A szovjetek is igyekeztek minél több foglyot ejteni, mert szükségük volt munkásokra.

Miután hazatért nem volt könnyű újrakezdeni az életet. Az sem volt, hogy mit folytasson, hiszen mielőtt elment otthonról, napszámosként azért dolgozott, hogy legyen miből megélnie. Túl volt már a negyvenen, amikor megnősült, született két lánya, jelenleg van két unokája, az első unokának nyolcvanöt éves korában örülhetett. Háború után próbálkozott az építőiparban, de nem tudott beilleszkedni az akkor nagy lehetőségeket ígérő világba. Sokáig dolgozott a kollektívában, jelenleg havi háromszáz lejes nyugdíjból él. Mind a két szemét megoperálták, de csak az egyikkel lát. Görbe botjára támaszkodva jár, de az udvaron még elvégzi a teendőit. Élni akar és nagyon büszke a gyerekeire, unokáira.

Elek György