Halottak napi gondolatok

Gyerekkoromban a temetőben a sírok legtöbbje szinte ugyanolyan volt: földből megemelt dombok, előttük fejfa vagy fakereszt, a sírhantokon virág. Amelyik síron virágok nyíltak, arról mindenki tudta, hogy a halottak nincsenek elfeledve. Virágot valamennyien a szeretteinknek viszünk. Amíg a sírokon virágok nyílnak, ott él bennünk halottaink emléke is.

Gyerekkoromban a legtöbb ember, ha elhaladt egy sír mellett a temetőben, tudta, hogy ott ki nyugszik. Akkor még nem csak a családtagokra emlékeztek a temetőt járók, hanem a közösségek elveszített tagjaira is. Emiatt alakult ki a halottak napi istentisztelet, ami sok helyen ökumenikussá vált. Akkor még a legtöbben azt gondolták, hogy bár a földi életben lehettek nézeteltérések, viták, de ott a sírban ez már nem létezik, az élők számára pedig mindezeket „békévé oldja az emlékezés”.

Később már sokszínűvé változott a temető. A „porból lettünk, porrá leszünk” tanítás kezdett háttérbe szorulni. Nagyon sok halott nem a földbe került, hanem betonba. Sírját nem föld takarja, elé nem fejfa vagy fakereszt került, hanem sokszor képzőművészeti alkotásnak is nevezhető dombormű. Ezekre már nem kerül virág és koszorú, nem suttognak mellettük imát, csupán azt jelzik, ők nem tartoznak az egyenlők közé, akik a feltámadás reményében költöztek el. Ahol túl sok a külsőség, ott nem jönnek vissza az emlékek. A lélek nem talál otthonra a kövek között. A reményt, az új élet lehetőségeit a virágok jelképezik. Az elhervadt virág gyökerei újra kihajthatnak, újra életre kelhetnek, de a beton, ha elporlad, elkeveredik a földdel.

Ezekben a napokban megtelnek a temetők: gyertyák gyúlnak, felelevenednek az emlékek, de nagyon sok helyen minden a jelenlétért, a megmutatkozásért történik, alig esik szó a sírban nyugvó hozzátartozókról.

Ma már a halottak napja is egy esemény a sok közül. Az emberek kirohannak a temetőbe, rövid időre megállnak, és rohannak tovább. Itt-ott szépen felöltözve álldogál egy-egy idős néni vagy bácsi, akik valóban emlékeznek: gyertyát gyújtanak, elmondanak egy imát, gondolatban visszaidéznek vidám és szomorú történeteket. Ők nem sietnek. Úgy érzik, közelebb állnak az örökös otthonhoz, mint jelenlegi földi otthonukhoz, melyben akkor is magányosak, ha nincsenek egyedül.