Hetven év telt el a doni csata óta

A Szatmár-Németi Református Egyházközség és a szatmárnémeti Szent István Kör vasárnap 10 órától tart megemlékezést és koszorúzást a doni csata 70. évfordulója alkalmából. A korszak kutatásainak eredményeiről dr. Szakály Sándor budapesti történészt kérdeztük.

Január 19-én, vasárnap, a Szatmár-Németi református templomban, a tíz órától kezdődő istentisztelet keretében tartanak megemlékezést a doni katasztrófa hetvenedik évfordulójáról. A templomkertben lévő emlékművet 1999-ben állították Ábrám Sámuel lelkipásztorsága idején, azóta minden évben szerveznek megemlékezést és koszorúzást. A vasárnapi istentiszteleten igét hirdet Ft. Jákob János magyarországi protestáns tábori püspök, előadást tart Illésfalvi Péter, a Hadtörténeti Intézet munkatársa, akinek a második világháború a kutatási területe, ezen belül is az oroszországi és a doni események. A Don-kanyarnál nagyon sok Szatmár megyei katona vesztette életét, azok, akik hazatértek, súlyos testi és lelki sebekkel élték le további életüket. Néhányan még élnek közülük, őket is várják az istentiszteletre.

Történész-szemmel

A 2. Magyar Hadsereg a Don-kanyarnál elszenvedett veresége a magyar történelem legnagyobb veszteségei közé sorolható. A történelmi kutatások előterében állnak az akkori események, a súlyos vereség okainak a felderítése. Az alábbiakban erről kérdeztük a korszak egyik legjobb ismerőjét, dr. Szakály Sándort.

Ha átgondoljuk az elmúlt hetven esztendőt — magyarázta a budapesti történész —, az igazi kutatások az utóbbi húsz–huszonöt évben folytak, gyakorlatilag a 2. Magyar Hadsereggel kapcsolatos kutatásokat befejezettnek tekinthetjük. Nyilvánvaló, hogy a történelmi kutatások esetén soha nem lehet azt mondani, hogy minden lezárt, és mindent tudunk. A történelemben vannak makro- és mikrotörténetek. A doni áttörésre gondolva például, arra, hogy milyen hétköznapi életet éltek a katonák a fronton, milyen volt a tábori levelezés, hogyan tartották a kapcsolatot az otthoniakkal, milyen volt a fegyverzetük, a ruházatuk, hányan estek el, hányan tűntek el, milyen volt a katonai rezsim stb., mindezt már alapvetően feldolgozta a történetírás, legutóbb Szabó Péter egy nagy monográfiában. A felelősség kérdése minden történelmi vagy politikai esemény után felmerül. Lehet azt mondani utólagosan, hogy Magyarország az akkori katonai vezetés miatt került ki vesztesen a világháborúból, és miattuk kerültek ki a katonák a frontra. Ezek a katonák nem azért mentek a frontra, hogy ott elpusztuljanak — mint ahogy azt az ötvenes években megfogalmazták: hogy ezt a hadsereget feláldozták, hogy a baloldali, szegény sorsú embereket elpusztítsák. Nem erről van szó. Magyarország győzelemben reménykedve kívánt részt venni, ugyanis 1941 után egy olyan helyzetbe került, hogy nem maradhatott le a szomszédos országoktól, ugyanis Románia és Szlovákia sokat tett a németekért. Tudták, hogy egy esetleges német győzelem után újraosztják Európát, újrahúzzák a határokat, és Románia érvényesítheti azt az akaratát, hogy visszakapja Észak-Erdélyt. Olyan bűnösöket találni a 2. Magyar Hadseregben, akik valóban felelősöknek mondhatók a történtekért, az én véleményem szerint lehetetlen. Azt is hozzá kell tenni, hogy ez a hadsereg olyan szövetségi és fegyvertársi háborúban vett részt, melyben a magyar parancsnokok nagy kérdésekben nem rendelkeztek döntési jogokkal. Az, hogy a hadsereg mikor vonul vissza, vagy mikor mit tesz, az nem a hadsereg vezérkari főnökén múlott, hanem azon, hogy a német hadsereg parancsnoka milyen utasítást kapott Hitlertől. A kérdés az volt, hogy a magyar katona szembefordulhat-e az 1942. december 27-én otthonról kapott paranccsal, hogy a végsőkig ki kell tartani. Minden parancsnok felelősséggel tartozik a rábízott emberekért és feladatokért, de felelősnek vagy bűnösnek lenni — nem ugyanaz a kategória.

Elek György