Hidegben esik a legjobban a szeretet melege

Hét éve már annak, hogy a Máltai Szeretetszolgálat Ifjúsági Szervezete a hideg téli éjszakákon hajléktalanok segítésén fáradozik. A fiúkból álló önkéntes csapat akár hajnali 4-ig az utcákat járva szendviccsel, meleg teával és takarókkal látja el a rászorulókat.

Sokszor negatív felhanggal használják az „ezek a mai fiatalok…” kifejezést, valamiért elítélve a generációs különbség miatt másként gondolkodó ifjúságot. Pedig ezek között a mai fiatalok között bőven vannak olyanok is, akikről éppenséggel példát is lehet(ne) venni.

A Máltai Szeretetszolgálat Ifjúsági Szervezete 2001 óta működik Szatmárnémetiben, 7 éve pedig lelkes fiatalok egy téli hajléktalanprogramot is elindítottak.

Egy gyűlésen született meg az ötlet, mely szerint a hajléktalanokra is figyelmet kellene fordítani, főként télen, amikor az otthontalan, a társadalom perifériájára sodródott személyek még kiszolgáltatottabbakká válnak a zord időjárásnak köszönhetően. Ezért a szervezet ifjai eldöntötték, hogy azokon a téli éjszakákon, amikor kemény mínuszokat mutat a hőmérő higanyszála, forró teával, szendvicsekkel, de adott esetben ruhaneművel és takarókkal felpakolva elindulnak a hajléktalanok felkutatására, megkönnyítve a túlélésüket.

A tea és a szendvics olcsón elkészíthető, tápláló élelem, sőt, a kétliteres palackba töltött forró tea ideig-óráig meleget is ad, ha azt a takaró alatt magukhoz ölelik a hajléktanok.

Hegedüs Gergő, az ifjúsági szervezet országos elnöke, a szatmári önkéntesek vezetője elmondta, hogy éppen ezért nem pohárba töltve adják oda a teát, hanem 2–2,5 literes műanyag flakonokkal készülnek, ami nagy segítség sok hajléktalan számára a leghidegebb éjszakákon. A szendvicsek mellett időnként még konzervek is a csomagba kerülnek, ezek olyan élelmiszerek, amiket akár több napra is félretehetnek maguknak a rászorulók.

„Egy-egy ilyen akció általában este 11 körül kezdődik, ilyenkor a részt vevő önkéntesek a szervezet székhelyén találkoznak, ott előkészítjük a szendvicseket, és megfőzzük a teát, majd éjfélkor útnak indulunk. Ilyenkor általában az ifjúsági szervezet fiúkból álló önkéntes csapata van jelen, főként azért, mert a ránk váró feladat nem teljesen veszélytelen, időnként kóbor kutyákkal vagy nem várt helyzetekkel találkozhatunk” — magyarázta szerkesztőségünknek Hegedüs Gergő, a Máltai Szeretetszolgálat Ifjúsági Szervezetének országos elnöke.

Elmondta azt is, hogy a hajléktalanok holléte nem minden esetben tudott, évről évre változik a helyük, minden évben újra meg kell keresni azokat a helyeket, ahol éjjelente meghúzódnak.

„Hajnalig kinn vagyunk, járjuk az utcákat, lakónegyedeket, a tömházak közötti, a Szamos-parti eldugott helyeket. Néha olyan helyeken találunk rájuk, ahol nem is gondolná az ember. Számuk is évről évre változó. A hajléktalanszállóra nem igazán szeretnek menni. Vannak, akik a kötött szabályokat nem fogadják el, de vannak olyanok is, akik személyes dolgaikat féltik, ennek ellenére, mi mindig felajánljuk számukra, hogy bevisszük őket, ha szeretnék.

Arra is volt már példa, hogy az állomáson találtunk olyan átutazóban lévő személyt, aki nem volt hajléktan, viszont nagyon örült a forró teának és szendvicsnek, és ugyanúgy elfogadta, mint bárki más. Jól jött neki éjszaka 2.00 órakor, amikor egyetlen üzlet sincs már nyitva a közelben, a vonatra viszont még várnia kellett” — tette hozzá Hegedüs Gergő.

A vállalt feladatokról a szervezet néhány önkéntese is elmondta véleményét, megfogalmazva gondolataikat arról, miért is éri meg feladni éjszakai pihenésüket vagy családi programjukat, időnként épségüket kockáztatva azért, hogy másokon segíthessenek.

Hegedüs János: „Körülbelül 4 éve csatlakoztam az önkéntes éjszakai hajléktalanprogramhoz, bár már korábban is tudtam róla, de az időm nem engedte. Egyszer azonban sikerült bekapcsolódnom, és már a legelső alkalommal megfogott a dolog: amikor találkozol egy hajléktalan emberrel, félreteszed minden előítéleted, és meghallgatod a történetét, akkor rájössz, hogy talán képzettebb, tanultabb, mint te magad, csak a sors kegyetlen volt vele, és különböző okoknál fogva az utcán kötött ki, beesett egy mély gödörbe, ahonnan képtelen volt kimászni. De volt már olyan eset is, amikor egymást melegítve alvó hajléktalanokat találtunk, négyen-öten aludtak együtt, közülük pedig az egyik egy terhes nő volt… Ilyen esetekkel találkozva, legyen az bárki, megmozdul odabenn valami, és megpróbál segíteni rajta.

Az egyik legkedvesebb emlékem ezzel kapcsolatban, amikor az egyik hideg éjszakán tömbházak tövében egy bokros részt kutattunk fel elemlámpákkal, ekkor az ablakon kinézett az egyik szomszéd, és kérdezte, hogy mégis mit csinálunk ott. Elmondtuk, hogy miről van szó, megállított, és azt mondta, várjunk néhány pillanatot. Kisvártatva lejött, és hozott egy táskányi tartós élelmiszert, mondván, hogy ő nem tud jönni segíteni, de támogatja ezt az akciót, ezért fogadjuk el az adományát, sőt, azt is elmondta, merre látott még hajléktalanokat.

Ezek a dolgok azok, amikért megéri félretenni akár az éjszakai pihenést, akár a nappali fáradtságot, hisz másnap nekünk is dolgozni kell menni, de mégis megéri kinn tölteni akár hajnali 4-ig is az éjszakát. Sok érdekes történetet hallunk, diplomás embereket ismerünk meg, akik balsorsuknak köszönhetően kerültek ki az utcára.

Amikor az ember szembesül azzal, milyen körülmények között élnek, akkor a mindennapos panaszok eltörpülnek, jelentéktelenekké válnak, és felértékelődik a saját élete, értékessé válik mindaz, amije van. Egyfajta önismeretre is nevel ez a tevékenység, jobban kezdjük értékelni mindazt, amink van, mert látjuk, hogy mások milyen rossz körülmények között élnek.”

Bökényi Róbert: „Második éve már, hogy csatlakoztam a csapathoz, és úgy gondolom, megérte, hiszen amikor a hajléktalanokról van szó, azt látom, hogy a legtöbben elfordulnak tőlük, éppen ezért felelősnek érzem magam, és jó érzéssel tölt el, ha segíthetek rajtuk, olyan embereken, akik a társadalom peremére kerültek. Úgy gondolom, kevés olyan ember van, aki hajlandó áldozni az idejéből, és tenni ezekért az emberekért. Az pedig, hogy van egy csapat, akikkel elmegyünk éjszaka, és ha csak egy forró teával vagy egy szendviccsel tudunk is, de segítünk, jó érzéssel tölt el.

Különböző élettörténetekbe nyerünk betekintést, olyan emberekkel találkozunk, akiken más nem nagyon segít, nincs kire számítaniuk.”

Pallai Bence: „Három év alatt, amióta tagja vagyok a szervezet hajléktalansegítő önkéntes programjának, sok emberrel és sok helyzettel találkoztam. Jó érzés, hogy amikor az éjszaka kellős közepén felköltjük őket, tudnak mosolyogni, örülnek a forró teának, ami felmelegíti őket, éppen ezért szívesen fogadnak bennünket. Jó látni rajtuk az örömöt, amivel fogadják a takarót, az ételt, a melegséget, kárpótol minden rájuk fordított percért.”

Nem nagyon vannak olyanok, akik ne fogadnák el a fiúk segítségét, sőt, azért sem haragszanak, amiért az éjszaka kellős közepén „zavarják meg” őket. Sokkal inkább hálásak érte. Az önkéntesek szerint a hajléktalanok napközben sokkal bizalmatlanabbak; ha megszólítja őket az ember, éjszakai hollétük felől érdeklődve, nem szívesen válaszolnak, viszont éjjel, ha teával, étellel és takaróval keresi fel őket az ember, barátságosabbak.

Kérdésünkre, hogy egy téli évszak leforgása alatt hány ilyen estét áldoznak erre a szeretetszolgálat önkéntesei, elmondták, hogy mindez az időjárástól függ, tavaly például 13 éjszakán indultak el felkutatásukra.

„A legkeményebb pár éve volt, amikor a hőérzet -21 Celsius-fok is volt, akkor volt olyan, hogy zsinórban 6 éjszakát töltöttünk velük egyhuzamban. Ez nem volt egyszerű, hiszen másnap 2–3 óra alvás után újra munkába kellett állni, ki-ki a saját munkahelyén, de éjjel újra elmentünk hozzájuk. A hajléktalanok többsége, mondhatni 90%-uk férfi, középkorú, idős, de találkozunk nőkkel is, sőt, olyan is volt, aki pólyában gyermeket ringatott. A többségük nem szeret beszélni koráról, pedig volt olyan év, amikor egy statisztikát is akartunk készíteni ezzel kapcsolatban, viszont nem igazán hajlanak rá, hogy sok információt megosszanak magukról. Nem szeretik, ha kérdezősködik az ember. Bizalmatlanok, talán félnek is. Van, aki elmeséli a történetét, de teljes nevüket, életkorukat nehezen árulják el. Felkutatásuk nem mindig egyszerű. Amikor azt mondják, hogy ha az utcára kerülsz, mész a híd alá, ez téves megfogalmazás. A hidak alatt soha nincs hajléktalan, mert ott huzat van. Inkább az elhagyatott kazánházak legeldugottabb, legvédettebb pontjain találni meg őket, régi vasúti vagonokban bújnak meg, lépcsők alatt stb. Úgy vettük észre, a legtöbben tudnak egymásról, különösebb konfliktus nincs köztük, sőt, ha tudják, támogatják egymást” — mesélte a hajléktalanok szokásait az évek során kiismerő Hegedüs Gergő.

„Ismerünk például két olyan személyt, akik minden este találkoznak és együtt alszanak, de napközben nincsenek együtt, mindenki megy a saját útjára, ki alkalmi munkára, ki mással foglalkozik, megpróbálnak némi pluszt szerezni a túléléshez. Nem koldul, kéreget vagy lop minden hajléktalan, annak ellenére, hogy sokan ezt hiszik róluk. Volt egy olyan öregúr, aki az egyik gyárba járt be takarítani, és annak közelében 'lakott', ilyen esetről is tudunk” — mesélték az önkéntesek, akik tarsolyában az évek során összegyűlt néhány érdekes, de annál szomorúbb történet. Ami tőlük telik, azt megteszik, de nagyon sok tényezőn kellene javítani annak érdekében, hogy egy hajléktalan újra visszakerülhessen a társadalomba. Egy olyan ember, aki a lejtőn a gödör legaljára csúszott, segítségnyújtás nélkül a legtöbb esetben képtelen felállni. Ha munkához is jut, nem biztos, hogy az elég ahhoz, hogy újra önálló és önellátó legyen. Ezeknek a személyeknek a legkisebb segítség is nagyon sokat jelent, télen pedig, a leghidegebb éjszakákon a szendvics, a flakon forró tea vagy egy takaró éppen a túlélést, a fagyhaláltól való megmenekülést jelenti.

Bajnai Botond