Holtvágányon haladó társadalom

A ma embere keveset beszél, s ha igen, ritkán fordul elő, hogy ne essen szó a társadalom romlásáról, a mindennapi élet nehézségeiről, a kilátástalanságról stb. Eddig azt hittük, hogy ezek a problémák csak a mi társadalmunkra jellemzőek, de az elmúlt hétvégén, amikor sikerült egy asztalhoz ülni olyan emberekkel, akik a világ más és más égtájairól érkeztek, azt tapasztaltuk, hogy a mi problémáink nem sajátos problémák, ugyanezek léteznek más társadalmakban is, azaz globálisak. Közös az is, hogy mindenki azt hiszi, ott a legrosszabb, ott a legnehezebb, ahol ő él. Elmondhatjuk, hogy a társadalmak szétesőben vannak, a globalizáció nem ismeri a törvényeket, az individualizmusra törekvő egyének elveszítik a támpontokat, a boldogság individualista kergetése pedig rossz közérzethez vezet. Kollektív gyógyulásra van szükség, ami csak akkor fog bekövetkezni, ha az egyének gyógyulása a társadalom gyógyulásához vezet.

Charles Rojzman pszichológus-szociológus arra a következtetésre jutott, hogy a lelki élet szoros kapcsolatban áll a társadalmi-politikai élettel. Az egyén nem gyógyulhat meg anélkül, hogy felülvizsgálná kapcsolatát a világgal, ugyanakkor a társadalmi-politikai élet nem alakulhat át, ha nem veszik figyelembe a közösséget alkotó egyének lelkiállapotát.

Ma a legtöbb ember másokra hárítja a felelősséget, nem arra törekszik, hogy igyekezzen kijavítani a saját hibáit. Mély gyökerei vannak ennek a jelenségnek, az, hogy ennyire eluralkodott, bizonyára azzal magyarázható, hogy nem vették komolyan azokat, akik felismerték ezeket a problémákat, de az is lehetséges, hogy tudomást szereztek róla, viszont nem volt érdekük változásokat kieszközölni. Sokszor elmondjuk, hogy a világot mindig érdekek irányították, és a befolyásos érdekemberek, érdekcsoportok sohasem tartották fontosnak a társadalmi betegségek orvoslását. Az úgynevezett „visszidensek”, akik a világ legfejlettebb társadalmaiban éltek sokáig, arra a következtetésre jutottak, hogy a sikeres élet is gondokkal telivé válik, ha az anyagiak beskatulyázzák, elszigetelik őket attól a szellemi közösségtől, amelyiktől anyagi javakból kevesebbet kapnak ugyan, de sokkal könnyebben hozzájutnak a megnyugvást adó lelki örömökhöz. Az jutott eszembe, mennyit kell elveszítsen az ember az életéből, mennyi szépről és jóról kell lemondjon, amíg felismeri, hogy életének nem az a célja, ami után rohan, hanem valami egészen más, ami nem mindig felel meg a pillanatnyi társadalmi elvárásoknak, de előbb-utóbb rádöbben arra, hogy maga a társadalom is vakvágányon halad.