Hótakaró alatt — avagy a havas Avas

A megyénk északi részén fekvő Avas vidékén harmonikus közösségben élő magyar és román nemzetiségű emberek minden változás ellenére tökéletesen megtartották identitásukat. A történelmi múlt, a hagyományok, kastélyok és kolostorok meghatározzák ezt a festői tájat.

Az avasi térségben tizenkét község és egy város van, amelyek együttese egy külön történelmi és etno-kulturális régiót alkot. Az ukrán határvonalon Batarcs, Nagytarna, Turc, Komorzán, Tarsolc és Bikszád; Máramaros irányában Lajosvölgy, Avasfelsőfalu, Vámfalu és Ráksa, Szatmárnémeti irányában pedig Kisgérce, Kányaháza és Avasújváros. Minden település külön-külön is egyéni ismertetővel, látványossággal rendelkezik.

Vámfalu az évszázadok óta ismert kerámiájáról híres, a fazekasságról és a határában fekvő büdössári fürdőről, amelynek természetes, erősen kénes vize köszvényes bántalmakra volt kitűnő hatású. Lunaforrás főleg a fejlesztésekről nevezetes az utóbbi időben, hiszen megyénk első számú turistaparadicsoma lesz, ha megépül és használatba is adják a sípályát.

Az Avas fővárosában, a 77 domb városában, Avasfelsőfaluban a városi múzeum, valamint az Avasfelsőfalui Szabadtéri Múzeum (skanzen) a legfőbb látnivaló, melynek középpontjában külön érdekesség a működő vízimalom és az egykori avaslekencei fatemplom a maga több mint 300 évével.

Kányaháza egy ősi település, amely az azonos nevű torlasztótó partján található. A múzeumi értéket képviselő parasztház pedig visszarepít bennünket a múltba, megtudhatjuk, hogy milyen szép és harmonikus életet éltek az avasiak.

Bikszád az ott található több mint 300 éves kolostorról és a csodatevő Szűz Mária-ikonról lett híres, nem is beszélve gyógyvizéről vagy korszerű tüdőszanatóriumáról.

Turc a pálinkájáról híres település, a festői terület régen bányászati központ is volt.

A vidéken az Avas-hegység láncolata uralkodik, amely Szatmár megyében az Északkeleti-Kárpátok Vihorlát–Gutin trachitláncolatának egyik délkeleti csoportja, a Nagyágnak a Tiszába való beömlésétől a Fenyér-csúcsig terjed délkeleti irányban, a Tiszával párhuzamosan. Legmagasabb csúcsa a Fekete-hegy vagy Viski-kő Ukrajnában. Nagyobb részt 300–400 méter magas felföld kisebb-nagyobb kúpokkal tarkítva, mélyen bevágott völgyekkel ölében. Formailag nagyon látványos: délkelet felé hegytetői mind-mind magasabbak; északnyugat felé lassan letörpülnek, és a Tisza völgye által a Nagy-Szőllős melletti elszigetelt hegytömegtől vannak elválasztva. Délkelet felé a hegysor a Kis Köves-csúcson át a Gutin-hegységhez csatlakozik. A hegység északkeleti lejtőssége keskeny, 5 rövid harántvölgy által van szelve, míg délnyugati oldalán a Túr-völgy hálózata terjed szét. Legtágabb medencéje a kies avasi völgykatlan.

A hegység magvát félig kristályos, szürke magmás kőzet alkotja, és ezt nagy részben vulkáni por vagy laza mészköves réteg takarja, a trachit- és riolitkúpok csoportosan vagy elszigetelten merülnek fel ez alól. A hegységben sok helyen találunk ezüst- és ércbányákat vagy barnaszéntelepeket, működő vagy mára már elárvult bányatelepeket.

Ezen a vidéken több természetes rezervátum is létezik, nemzeti érdekvédelmi területek botanikus különlegességekkel, mint a szibériai hamuvirág, berzedt tőzegmoha, kereklevelű harmatfű. Öt mocsaras térséget is nyilvántartanak: a komorzáni Cetăţuia Mare, az Avasújfalu határában fekvő Tăvărul de la Mărăuşa, Lunaforráson a Trestia-tőzegláp és a Taul cu Gândacul, valamint az Izvorul Afanari láp.

Többször is volt szerencsénk ezt a vidéket meglátogatni. Először az elhagyatott turci bányatelep iránti kíváncsiság vezérelt, máskor a lunaforrási természeti gazdagság ragadott magával. Meghódítottuk a Mike- és Kis Köves-csúcsot, bejártuk a Talna partját Vámfalutól egész a Trestia-tőzeglápig, és nem egyszer hagytuk magunkat elcsábítani a kányaházi tavat ölelő dombocskáknak. Láthattuk a vidéket tavaszi díszben, fürdőző nyári melegben és festői színárnyalatokban ősszel is. Viszont azt a nyugalmat és meghitt idillt, amit a hópaplan alatti Avas nyújt, szinte lehetetlen szavakba önteni.

Első utunk Kányaházára vezetett, ahol a mesterséges tó kiépített töltésén most gyermekek szánkóztak. A fák kopáran maradt ágait szépen beborítja a hó, és elcsendesednek a halászkunyhók. Azt követően Lunaforráson álltunk meg, ahol a hóréteg elérte a 40–50 centiméter magasságot. Egész a sífelvonóig teljesen akadálymentesített az út, ám innen akár a Talna partja felé, akár a Kis Köves-csúcs felé csak gyalogosan lehet haladni, és úgy is csak a kitaposott lánctalpasok vagy terepautók nyomában. A hó súlya alatt megrogyadoznak a hatalmas fenyők, a bozótokon ragyogó jégpáncél a régi idők képeslapjait idézi fel. Majd a turci bányatelepre látogattunk el, ahol a tájon érintetlen szépségében csillogó hó, az utakon szikrázó jég, a havas fenyők és betakart növényzet, hóval fedett csendes avasi házikók, amiknek csak a füstölgő kéménye látszik, az alacsony kerítések, amelyek mögött már házába bújik a juhokat terelő kutya is, az elhagyott szerpentinek a bányatelepen, ahová csak hótaposóval lehetne feljutni, mind-mind mesebeli képet fest a természet szerelmeseinek.

Míg a városban pillanatok alatt latyak lesz a frissen hulló hóból, a vidéki településeken elkezdődik egy másik élet.

Csodálva a természet ünneplőbe öltözött arcát újra és újra elámulunk azon az egyszerű és egyben nagyszerű felfedezésen, hogy akár Szatmár megyében, Szatmárnémetitől alig 50–60 kilométeres távolságokban ott él a kézzelfogható mesevilág, gyermeki lelkünk téli varázsa.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt

www. facebook.com/2barangolo