Hoztam valamit a hegyekből … az Egycsillagú Égboltra
Az Ady Endre Társaság idén tizenegyedik alkalommal szervezte meg Szatmár egyhetes „tisztelgését” a magyar kultúra előtt — a tisztelgők javát szolgálva, hiszen különleges és sok esetben világvárosok színpadjaira is méltó előadásokat láthattak.
Egy héttel ezelőtt, január 21–én kezdődött az Egycsillagú Égbolt — a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozat két, tartalmilag és formailag is teljesen különböző, valódi kulturális csemegének minősülő előadással, s ez a nemmindennapiság jellemezte a rendezvénysorozat valamennyi előadását — legyen szó történelmi drámáról, a csángók mindennapjairól, Pál apostol leveleiről, a betyárvilágról, Bartókról vagy Déryné szerelmes életéről — igazolva: a kultúra élő-eleven, folyamatosan bővülő és gazdagodó, színes szőttesén harmonikus egységet tudnak alkotni, kifejezésmódtól függetlenül.
Ezt igazolta a kultúrhét utolsó színházi előadása is, az „őzszempillájú, júniusi bájú és lusta sex appeal-ü” színésznő, művész, asszony és ember Mezei Mária életét felidéző darab, a Hoztam valamit a hegyekből — a budapesti Nemzeti Színház művészének, Tóth Augusztának előadásában, aki a majd' két óra alatt teljesen elvarázsolta a közönséget (nem mellesleg: fiatal, ragyogó nőből smink és mindenfajta egyéb technikai segítség nélkül változva át nyílt színen idős asszonnyá), s Szilassy Nelly zongorakísérőjével meg is énekeltette azt. Mezei Mária nagyon különös színfoltja a magyar színház és filmtörténet több szakaszának (igen, így, szakaszokban), több évig végzet asszonyaként lépett a közönség elé, bár talán kevésbé maradt meg ez az imázs a köztudatban, mint pályatársáé, Karády Kataliné, pedig egy ideig ő volt a nagyobb sztár. A fekete-fehér filmek és képek nem őrizték meg a színeket, de a vörös haj, kék szem csak fokozta azt a fotogén hatást, amelyet a színházban kamatoztathatott.
Mezei Mária azért érdekes karakter, mert sok minden jellemző volt rá, de nem egyértelműen és nem kizárólagosan. Tudott elsodró lenni, de védtelen is, üldöző és üldözött, bűnös és áldozat is, sőt mindez egyszerre — ez az ellentétekből álló kettősség nála érvényesült a legjobban. Azt viszont már valószínűleg kevesebben tudják, hogy elsodró erejű, lángoló szerelem fűzte Márai Sándorhoz — az írót elbűvölte a fiatal, szépséges hölgy, Mezei Máriának pedig imponált a gáláns, okos, fantasztikusan művelt és nagy tudású, majdnem tíz évvel idősebb férfi. S bár Mezei úgy vélte, hogy számára Márai lenne az a férfi, akivel egy egész életet is le tudna élni, a sors másként döntött, szenvedélyes szerelmüknek pedig Márai Sirály című regénye állít emléket. De azt is kevesen tudják Mezei Máriáról, hogy 1945–ben egész vagyonának megfelelő összegből, 12 Napóleon-arany árából restauráltatta a sárospataki várat — mindössze negyven esztendőre szóló lakbérszerződést kért cserébe. Igaz, nem sokáig volt a vár lakója, de a felvidéki hegyekben szerzett lelki békéjéből és a református keresztyén szellemiségből át tudott menteni irodalmi, művészeti és egyházi lapokban megjelent írásaiban.
„Igen, én hoztam valamit a hegyekből. Hazahoztam a hitemet, mint egy nagy, jó szagú meleg kenyeret, most szeretném, úgy, de úgy szeretném széjjelosztani. A hitemet, hogy érdemes élni, de érdemes meghalni is, mert csodálatos törvények igazítják mindnyájunk lépéseit s a halál nem pont az életünk mondatának végén, legfeljebb pontosvessző, ami után újabb mondat következik.” – írta. Ez a hit vitte tovább, amikor a második világháborút követően — melynek végén „német kémkén” majdnem kivégezték — a méltánytalan mellőzés lett a sorsa. 1945 előtt „zsidóbarátnak” titulálták, a fordulat éve után „polgári kacattá” nyilvánították az illetékesek. A kabarék, esztrádműsorok maradtak neki, éjszakánként, hogy pénzt keressen, bárokban énekelt sanzonokat, kísérője a szintén margóra helyezett Cziffra György zongoraművész volt — éjféltájban Ady istenes verseit szavalta, zsoltárokat énekelt a füstös félhomályban …
Szabó Kinga Mária
