„Humoros beállítottságú színész vagyok”

Péter Attila Zsolttal, a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának tagjával életéről, a főiskolai évekről, a pályakezdésről, a szatmári színházhoz való szerződésének történetéről, kedvenc szerepeiről és esetleges szerepálmairól beszélgettünk.

— Kérem, meséljen egy kicsit önmagáról!

— 1976. július 16-án születtem, Sepsiszentgyörgyön. A Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem 1994-ben, aztán felvételiztem a Hyperion Főiskola angol-román szakára, majd egy bukaresti főiskola levelező szakára, ahol amerikai angolt tanultam. Ez elsősorban arra volt jó, hogy amíg tanultam, nem vittek katonának. Ez idő alatt, hat éven keresztül, angol nyelvet tanítottam Uzon községben, ez életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt.

— Hogyan lett színész?

— 2000-ben Zsoldos Árpád színművész, aki édesapámnak jó barátja volt, „letesztelt”, hogy véleménye szerint, lehet-e belőlem színész? Mindig szerettem színpadon lenni, hobbiszinten zenélek 1992-től, mindig mókás vagyok, szeretek poénkodni, viccelődni. Nem volt egy régi álmom, hogy színész legyek, de megpróbáltam és sikerült. Ahogy Hofi Géza mondaná, valami mocorgott bennem: vagy a tehetség, vagy a kukac. Májusban ültünk össze Zsoldos Árpi bácsival, hogy megbeszéljük a teendőket, de két hét után „lemondtam” a felvételiről, hisz nem lett volna elég az a másfél hónap a felkészülésre. A 2001-es felvételire egyedül készültem fel (makacs székely módra), és sikeresen felvételiztem. Mivel már huszonhét éves voltam, megkérdezték, hogy eddig mit csináltam? Néztem egy nagyot, majd megkérdezték: mit csinálok, ha nem jutok be? Erre azt feleltem: ha látnak valamit bennem, azt meglátják most, ha nem látnak semmit bennem, akkor jövőre már engem sem látnak, mert akkor nem jövök. Máig is megmaradt rossz élményem, hogy szeptemberben bejutottam a főiskolára, úgy terveztem, hogy karácsonykor elmegyek Zsoldos Árpi bácsihoz és megköszönöm a segítségét és a sok jó tanácsot, de ez nem történhetett meg, mert időközben meghalt.

— Milyen volt a főiskola?

— Nehéz volt, mert nagyrészt önellátó voltam — azt kell tudni, hogy nem élnek a szüleim —, nagyrészt anyai nagyszüleim az utolsó pénzüket is nekem adták, hogy segítsenek. Minden nyáron dolgoztam: voltam betonozó, csákányos, biztonsági őr, rendember (bodyguard). Minden nyáron összeszedtem magam annyira, hogy tudtam fizetni a költségeket. Nyilván sokat köszönhetek egy pár barátnak, akik ez alatt a négy év alatt rengeteget segítettek nekem (anyagi és tárgyi értelemben). Az élet sok mindenre megtanít, nem hiába mondják, hogy sokat számít a tapasztalat. Színészként sokat jelent a tapasztalat, van, amiből építkezni egy-egy karakter megformálásakor.

— Hogy került Szatmárnémetibe?

— Nagy Csongor kollégám osztálytársam volt a líceumban, édesanyáink annak idején kolléganők voltak, mindketten fodrásznők, az V–VIII. osztályban együtt kezdtünk el kézilabdázni, a középiskolában pedig együtt jártunk a kórusba és volt egy zenekarunk, aminek az volt a neve, hogy TEMPEST (Vihar), megzenésített verseket adtunk elő. Akkoriban két-három diákzenekar volt Sepsiszentgyörgyön, most minden sarkon van egy. Nekem mindig tetszett a zenés műfaj, egyesek szerint könnyű műfaj, szerintem egyáltalán nem könnyű, a vígjáték se könnyű műfaj. Kisvárdán találkoztam a szatmárnémeti társulattal, akkor Lőrincz Ágnes volt az igazgató. Abban az időben minden főiskolást elvittek Kisvárdára. Ott a rendezők és a színházigazgatók válogattak a végzősök közül. Én mehettem volna Gyergyóba és Nagyváradra is, de Szatmárnémetit választottam.

— Önt inkább komikusként ismertük meg a színpadról: komikusnak tartja magát vagy drámai színész is?

— Az az igazság, hogy sokan neveznek… komikusnak, humoros beállítottságú vagyok és jobban is tetszik-fekszik nekem a vígjáték, de játszottam drámai szerepeket is. A bábszínházban is jól érzem magam, habár nem vagyok bábszínész. Volt alkalmam dolgozni a bábos kollégákkal; fantasztikus világ.

— Volt már olyan eset, amikor nem értett egyet a rendezővel?

— Volt és lesz... A rendezőnek általában van egy koncepciója. Az előadásra szánt darabot felolvassuk és megbeszéljük, hogy mit akarunk. Van egy kiindulópont és van egy cél. A rendezőnek az a dolga, hogy ezt az utat egyengesse. Nagyrészt az ő elképzelését valósítjuk meg.

— Vannak-e olyan szerepek, amelyeket el szeretne játszani?

— Nem mondanám, hogy van álomszerepem, de W. Shakespeare Falstaffja mindig is vonzott... talán majd 20–25 év múlva nekem is megadatik majd, hogy a bőrébe bújjak.

— Ma már sok esetben elég érdekes rendezői felfogásokkal is találkozunk.

— Ezeknek én nem vagyok a híve. Én a jobb fülemet a jobb kezemmel szoktam megvakarni. Ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok nyitott... de néha elképedek azon, hogy egy-egy darabot mennyire kicsavarnak, megmásítanak.

— Van egy fia, akivel tudvalevően sokat szoktak együtt nevetni. Hogyan képzeli el egy színész a gyereke jövőjét?

— Elsősorban boldog gyerekkort szeretnénk neki, ami főleg azt jelenti, hogy lehetőleg minél több időt tölteni együtt a családdal... játszani, kacagni, viccelni, sétálni, kirándulni, olvasni, sírni együtt; a többi majd időközben kialakul.

— Melyek a kedvenc szerepei?

— Az idén lesz tíz éve, hogy a színészi pályán vagyok. Ez alatt a tíz év alatt sok jó szerepet volt alkalmam eljátszani. A legkedvesebb számomra az a Mindhalálig Beatles Janója volt. Egy másik nagy kedvencem volt Háy János A Senák című darabjában Leczki Géza szerepe.

Elek György