Hűségért hűséggel fizetünk a közönségnek

Bessenyei István színművész, a szatmárnémeti Harag György Társulat nemrég kinevezett művészeti igazgatója terveiről, a szatmárnémeti magyar társulat egykori aranykorának megismétlésének lehetőségéről nyilatkozott portálunknak.

— Volt ennek a színháznak egy aranykora, aminek annak idején ön még részese, én, sokakkal együtt szemtanúja lehettem. Mi volt ennek a titka?

— Én nem tartom kizártnak, hogy ez az aranykor a közeljövőben megismétlődik. Hogy mi volt az oka? Recept persze nincsen rá, de azt tudjuk, hogy az idők során idejött egy-két évfolyam (elsőként a teljes, 1953–as kolozsvári végzős évfolyam), olyan fiatalok, akik értették egymás nyelvét, helyre tudták tenni egymást. Kialakult egy rend, és ugyanakkor az igényesség jegyében egy számonkérés is mindenki irányába. Harag György irányításával létrejött egy nagyon jó csapat, amelyik egyébként már korábban elkezdett egymásra találni — hiszen már együtt, közös erővel álltak elé, hogy megkérjék, vezesse őket. Erről ma már kevesen mesélhetnek (a mi városunkban csak Soós Angéla él ebből a generációból), de érdemes elbeszélgetni ezekkel az alapítókkal, hogy megértsük, mit jelent a közösségi szellem, az egy irányba való gondolkodás, az alázat, és az egyéni érdekek, sérelmek helyett a közösségi érdek és a színház iránti alázat képviselete. Na most, miért mondom, hogy ez megismétlődhet? Abban a helyzetben vagyunk — és ez szerencse a szerencsétlenségben —, hogy egy fiatal rendezői évfolyam itt akar dolgozni. És bár én nem vagyok Harag György, lehetőséget akarok adni nekik arra, hogy ezt itt meg is tehessék. Az ő érdeklődésük már csak azért is nagy szerencse nekünk, mert amikor pénzhiány miatt nem tudunk az egész évadban neves rendezőket szerződtetni, jó megoldásnak tűnik ez az út. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezeket a fiatalokat, és lehetőleg csak nagyon jól bevált, nagy nevekkel, meg szárnyaikat bontogató reménységekkel dolgozom, kerülve a középutat. Külön szerencse az is, hogy ekkora közöttünk a korkülönbség, a tapasztalatkülönbség ezekkel a fiatalokkal, mert így, ha kell, a fékjük is tudok lenni, az ésszerűség és a közönség szolgálata érdekében bevállalom, ha arra van szükség, a „csúnya, konzervatív öreg” szerepét is. Ezzel tudunk egyensúlyt teremteni, mert az sem jó, ha csupa öregember határoz meg egy színházat, de az sem, ha csupa forrófejű, önmegvalósító fiatal.

— Ebben az évadban hány fiatal érkezik a társulathoz?

— A rendezők és elméleti szakemberek közül ketten már tagjai a társulatunknak: Balogh Attila és a fiam. További két ember is ideszerződik stabilan ebből az osztályból, de meg fognak fordulni nálunk többen is. A négy leszerződött ember közül kettő, Balogh Attila és Vargyas Márta alapvetően rendezőként fog dolgozni nálunk, noha Balogh Attila most végzi a színész mesterit is, így nem lehetetlen, hogy akár színpadon is megismerkedhet vele a közönség az elkövetkező években. A másik újonnan érkező ember, Kányádi Szilárd színésznek szerződik hozzánk, de terveim között szerepel, hogy rendezői munkát is bízok rá.

Feszültségoldás

— Sokan kíváncsiak a városban, hogy vissza kerül–e a társulathoz Nagy Csongor és Rappert Gábor. Erről mit tudhatunk?

— Az én dolgom a társulaton belüli feszültségek rendezése, a fegyelem és a munkamorál helyreállítása, a belül még létező ellentétek feloldása vagy felmorzsolása, a „család” megóvása és működésének helyreállítása, ha kell, szigorral, de erőszakmentesen. És engem ebben nem érdekelt eddig sem és ezután sem fog, hogy ki a „Keresztes-párti”, a „Keresztes-ellenes”, ki melyik „frakció” tagja, mert itt mindenki, aki társulati tag, egy család tagja kell legyen, és én eddig is úgy tekintettem rájuk. Ha első lépésben a belső feszültségeket sikerül feloldani, akkor ez tovább gyűrűzhet. De ha ezt a lépcsőfokot bárki megpróbálná átugrani, abból még nagyobb feszültség, még mélyebb, betömhetetlen árok keletkezne a társulatban. Ebbe nálam nagyobbak is belebuknának, de ami még rosszabb, a szatmári magyar társulat is egészen biztosan belebukna — mert ebben a helyzetben a feszültségkeltés, a belső megosztottság végzetes lehet. Itt tehát a meglévő társulatot kell először rendbe hozni, felfrissíteni, talpra állítani, bármi más csak ezután következhet.

— Milyen feszültségekről van szó és hogyan lehet ezeket feloldani?

— Új és jó impulzusokkal. Ebből az első már azáltal is érezhető lesz, hogy új emberek jönnek a társulatba. És itt már színészekre is gondolok, akiknek a kilétét most nem akarom előre bejelenteni, mert még folynak a tárgyalások, na meg aztán valami meglepetést az évadkezdő sajtótájékoztatóra is tartogatni kell. Az új emberekben, akik a meglévő maghoz csatlakoznak, pont az a jó, hogy úgy jönnek ide, hogy rajtuk nincs ott ennek az egésznek a sara. Nem hibásak semmilyen oldalon az eddigi konfliktusokért, és nem is érdekli őket. Azért jönnek, hogy színházat csináljanak, a szatmáriaknak. Nem áskálódni, feszültséget kelteni, kibeszélni jönnek, mert azt máshol is megtehetnék, ott is, ahonnan hozzánk átszerződnek. Egy ügy vonzza őket, egy hatalmas, nehéz, de csodálatos feladat: új életet lehelni valamibe, felfrissíteni egy feszültségektől terhes légkört, ráadásul egy nagyon nehéz helyzetben. És ez a nehéz helyzet, a költözés, ebből a szemszögből még hasznunkra is van, mert aki ilyenkor bevállalja, hogy idejön, arról az első perctől tudhatjuk, hogy elkötelezett, a kihívásoktól meg nem futamodó, elszánt szakember. Lusta nyereséghajhászok, a könnyen jött babérokat kedvelő kényelmesek messzire kerülik az ilyen helyzeteket. Aki pont most, ebben a helyzetben csatlakozik, az valóban Szatmárra akart jönni, és a szatmári színjátszás jövőjéért akar dolgozni, azért a borzasztóan kis fizetésért is, amit ajánlhatunk nekik. Nem kis meglepetés és öröm, hogy ilyen ember még mindig elég sok akad az ország különböző pontjairól, de még Magyarországról is. Az pedig külön öröm, hogy Szatmár szülöttei közül is van egy-két ilyen. Ezen túlmenően az a fontos, a meglévő társulat tekintetében, hogy minden eszközzel tudatosítsuk az egyén felelősségét a társulat, a család működésében. A munka felelősségét kell tudatosítani, feléleszteni az emberekben, főleg pozitív pedagógiával, de ha kell, szigorral is. Meg kell erősíteni a belső kommunikációt, nyitottan, humánusan kell a kollégák problémáit kezelni, és én erre fogok törekedni a belső és külső közösség, a társulat és a nézők érdekében egyaránt.

Mit vár a néző?

— Az elmúlt két-három évben voltak olyan nézői visszajelzések, hogy ez a színház idegen számukra. Nem értik az előadásokat, nem az ilyen stílusú előadásokért mennek színházba, nem ilyen darabokat, nem ilyen rendezői felfogásban akarnak látni. Mit várhat a közönség a következő évadokban?

— Egy dolog vitathatatlan: Keresztes Attila rendezői képességei megkérdőjelezhetetlenek, a szakma messzemenően elismeri és elfogadja. Az, hogy nem mindenki tud osztozni, azonosulni azzal a gondolat- és érzésvilággal, amit Keresztes Attila képvisel, az egy másik dolog. Én a problémát egyébként máshol látom, mégpedig az egyhangúságban. Keresztes Attila azért, hogy évente egy–két nagy nevet elhívhasson, ezáltal emelve a társulatunk rangját, hírét és elismertségét, kénytelen volt nagyon sokat rendezni itthon, gyakorlatilag ingyen, a fizetéséért, hogy megspórolja a forrásokat a drága meghívottaknak.

Ennek pozitív eredményeit mind láttuk az elmúlt három évben, mert egyre több díjat kaptunk, nagy nevek dolgoztak nálunk, és az erdélyi magyar társulatok sorában a legjobb három között kezdtek emlegetni. A hátulütőjét viszont szintén látnunk kellett, mert nincs az az ezerarcú rendező, akit a közönség nem tud megunni soha. Keresztesnek erős képi világa van, összetéveszthetetlen rendezői kézjegye, amit a szatmári közönség értékelt is. De ha ugyanannak a rendezőnek két–három bemutatóját nézem meg egy évadban, lassan elkezdem megunni, még szakmabeliként is. Szerintem ez volt az alapvető probléma, egy nagyon minőségi egyhangúság, a műfaji sokszínűség ellenére. De ehhez mindig hozzá kell tenni, hogy ezt az elődöm sem jókedvében csinálta, hanem mert nem engedhetett meg magának mindig új, nagy nevű, minőséget képviselő vendégrendezőket. Erre találtam én ki áthidaló megoldásként a fiatalokat, nem utolsósorban a fiam tanácsára. A rövidtávú megoldás tehát megvan. Az öt különböző műfajú nagyszínpadi bemutatót öt különböző rendező állítja színpadra. Szinte elképzelhetetlen, hogy legalább egy–kettő ne találja el egy adott néző ízlését, akiért érdemes volt bérletet váltania. Nem lesz önismétlés, és ez a fontos. Azt lehet tapasztalni, hogy Európa- vagy világszerte is egy új színházi stílus kezd kialakulni, ami egy új életérzést képvisel, fejez ki.

Modern színház

— Van erre befogadó közönség most, vagy majd kinevelődik?

— Ez egy nagyon bonyolult dolog. Én színházi ember vagyok, és persze nem vesztettem el a fonalat a posztmodern színházzal kapcsolatban sem. Tudom mit jelentenek ezek az elméletek, az új esztétikák, de nekem is gyakran feladják a leckét. Ma nincs többé egységes recept, és egységes út sem. Olyan újítások vannak, amiket nálunk egyelőre még kipróbálni sem szabad, mert biztos bukás. Sokan nem is tudják, hogy a nálunk hihetetlenül posztmodernnek számító Tompa Gábor vagy éppen Keresztes Attila színháza Nyugat–Európából, a posztdramatikus színház felől nézve szinte klasszicizáló, hagyományos, dramatikus, esztétizáló művészszínház. Fordulat tehát van, ez biztos, új szelek fújnak, amik még a szakembereket is sokszor meghaladják, és lassan–lassan, talán évtizedek múlva, ide is elérnek majd, az előszelük pedig már most érezhető. Ezzel párhuzamosan feldarabolódik a közönség, nincs egységes hátterük azoknak, akik színházba járnak. A színházak erre a rétegződésre sokféle választ tudnak adni. A nagyvárosiak követik a rétegződést, és egy–egy csoportot céloznak meg. „szakosodnak” a nézőkre: egyik csak vígjátékot játszik, a másik csak zenéset, a harmadik csak művészszínházat, az alternatívok meg kísérleti dolgokat, posztdramatikus színházat. Mi ilyen választ nem adhatunk és nem is szabad adnunk. Az ilyen színházak mint a miénk is, amelyek egy egész város, sőt, egy egész vidék színjátszását képviselik egyedül, azt az utat kell járják, hogy megpróbálnak mindenkit lefedni. Egy öt előadásból álló bérletcsomagban egyik az idősebbeknek, a másik a fiatalabbaknak szól inkább, és kell legyen benne több, különböző műfaj, azért, hogy a legrosszabb esetben is legalább egy olyan legyen mindenkinek, amiért érdemes volt megvásárolnia, a többi meg minimum elfogadható kell legyen a számára. Egy dolog biztos: a nézők ellenében színházat csinálni nem lehet, miközben kiszolgálni sem kell. Erre minket a Romániában a legkiterjedtebbnek számító bérletrendszerünk is

kötelez. Számunkra és számomra személyesen is, a néző nagyon fontos, és mindenképpen arra fogom ösztökélni az itt rendező fiatalokat, hogy nekik is legyen az.

— Egy olyan időszakban vette át a színház irányítását, amikor épületfelújítás miatt az előadások kiszorulnak a színházteremből és a művelődési házban fognak játszani. Mennyire vették figyelembe ezt, amikor a műsortervet készítették, és mit tesznek azért, hogy ebben a nehéz időszakban megtartsák a közönséget?

— Az alternatív terek tekintetében figyelembe vettük. Sok ötlet, terv érkezett, a most ideszerződő fiatal rendezőktől, a korábbiaktól és a fiamtól is. A nagytermi bemutatókról és a bérletekről viszont biztosan nem mondhatunk le, semmilyen nehézség miatt. Tartozunk a nézőinknek és a szatmári színjátszásnak azzal, hogy megpróbáljuk megőrizni a bérletrendszerünket. Ígéretet kaptunk, hogy jövőre lesz fűtés is, adottak a technikai lehetőségek, és az akarat is erre. Nagy

könnyebbség az is, hogy az első bemutatónkat még a szokott helyen

tarthatjuk meg, a régi épületben, és talán a bérleteit is itt játsszuk még ki, csak utána költözünk. De azután is mindent megteszünk a bérleteseink megőrzéséért. Küzdeni fogunk a nézőinkért.

— Végezetül, ha most, ezen az úton is üzenhetne a nézőknek, mit mondana nekik?

— Arra kérném őket, hogy előlegezzék meg nekünk a bizalmat és jóindulatot a következő évadban, mi pedig mindent megteszünk, hogy rászolgáljunk. A társulatunk — három megye egyetlen magyar színháza — nehéz helyzet elé néz, és nekünk tennünk kell érte, a függöny mindkét oldalán. A színház ügye a magyar közösségünk ügye is, és amikor Harag György Társulatról beszélünk, akkor talán nem is gondolunk bele, de a szatmári színjátszásról beszélünk. És a máramarosi, szilágysági színjátszásról is egyben, mert Nagybányán, Zilahon, Nagykárolyban, és még sok, a vonzáskörzetünkbe tartozó településen is mi vagyunk A Színház. Thália egyetlen temploma, amely magyar nyelven szól ehhez a közel kétszázezres közösséghez. Bízunk benne, hogy ezt a felelősséget a kollégáink is megérzik, hogy látják, érzik és tudják, hogy itt mostantól nincs helye egyéni érdekeknek, magánproblémák felnagyításának és előtérbe helyezésének, hanem felelős, elkötelezett munkára van szükség. És hiszünk benne, hogy a közönségünk, a híresen színházszerető szatmári közönség, értékeli ezt az elkötelezettséget, ezt a nem csekély vállalást, és meghálálja azzal, hogy továbbra is hű marad a színházához. Ezt tudom kérni. Üzenni pedig csak annyit, hogy a hűségért hűséggel fizetünk.

Elek György