Huszonöt év az iskolapadban és a katedránál
Varga Attila egyetemi tanár az oktatás és nevelés huszonöt évéről: a tanügyben végbemenő változásokról, a folyamatosan történő reformokról és azok eredményeiről, valamint az oktatás minőségének csökkenéséről beszél lapunknak adott interjújában.
— Az elmúlt huszonöt év történetének az egyik legvitatottabb témaköre a tanügy. Ön mint egyetemi tanár, hogyan látja a tanügyben végbemenő változásokat?
— 1990-ben nagy lehetőségek nyíltak meg az oktatás-nevelés terén, de egy ellentmondásos folyamat az, ahogy a tanügyi rendszer alakult. Egy nagyon centralizált, nagyon átideologizált, egysíkú, egy gondolat mentén folyó, alternatívák nélküli oktatási rendszer helyére létrejött egy sokszínűbb, alternatívákat felmutató oktatási rendszer. Ezt a rendszert meghatározza az a technikai és technológiai fejlődés, ami az utóbbi évtizedekben látványosan fejlődött. Gondoljunk a számítógépek, az internet, a mindenféle kommunikációs eszközöknek a létrejöttére és ezek bevonására az oktatásba. Ezek a technikai eszközök segítik az oktatást, de ezzel egyidejűleg mintha a gyereket magára hagynánk a technikai eszközökkel, ami hosszú távon nem biztos, hogy eredményes. Én még tudok nagy tanáregyéniségekről beszélni, akik a középiskolában szinte az egyetemi tudás szintjén tanítottak. Ha egy mai fiatalt megkérdezünk, lehet, hogy nem tud ilyen tanárpéldaképeket, tanáregyéniségeket megnevezni. Azt látom — úgy is, mint aki egyetemen oktat —, hogy miközben rendkívüli lehetőségek nyíltak az oktatásban a tudás mennyiségének a hihetetlen felhalmozására, azon közben az egyetemisták nem tudnak tanulni, nem tanulták meg a tanulást. Nem ismerik a tanulás módját, nem tudnak kommunikálni. A legnagyobb paradoxon az életünkben, hogy miközben a kommunikációs eszközöknek a legkifinomultabb és tökéletes gépei állnak a rendelkezésükre, a diákok többsége nem tud kommunikálni. Nem tudnak elmesélni dolgokat, és ha mégis tanulnak valamit, nem biztos, hogy azt vissza tudják adni. Nem tudják szép kerek mondatokban elmondani azt, amit egyébként megtanultak. Nincs szókincsük, mert nem olvasnak. Hiányzik az olvasási kultúra, nem alakul ki a beszédkészség, ebből adódóan a kommunikációkészség is lecsupaszodik.
— Mégis milyen irányba halad az ifjúság?
— Én úgy látom, hogy polarizálódott a fiatalság. Van egy szűk réteg, amelyik tud jól élni az oktatási rendszer és a technika által adott lehetőségekkel, ők még olvasnak is, belőlük egy magasan kvalifikált értelmiségi is lehet. Van viszont egy széles réteg, amelyik leszakad, még akkor is, ha egyetemet végez és külföldön is tanul. Egyébként ma már nincs különbség a szakemberek és az értelmiségiek között. Nincs meg a presztízse egy jó szakembernek. Régen voltak neves asztalosok, villanyszerelők, lakatosok, építészek stb. De ugyanúgy nincs meg a presztízse az értelmiséginek sem. Nagyon sokan így vagy úgy elvégeznek egy egyetemet, de közöttük alig vannak olyanok, akiket értelmiséginek lehet nevezni. Igazából csak diplomájuk van, de nincs egy olyan tudásuk, értékrendjük, magatartásuk, ami egy értelmiségire jellemző. Lehetne, mert a lehetőségük adott volt ennek megszerzésére, de nem éltek vele. Van még egy aspektusa a jelenlegi oktatási rendszernek, ami lehet még rosszabb, mint a rendszerváltás előtt, mégpedig az, hogy az oktatás szociális kérdés is. Az, hogy milyen szintű oktatásban részesül egy gyerek, attól függ, hogy a szülők milyen anyagi körülmények között élnek. Régen a szegény emberek sokkal többet áldoztak gyerekeik taníttatására és ezek a gyerekek is jobban tanultak, mert a tanulás egy kitörési pont lehetett. Ma már sokan azért nem mennek egy jobb egyetemre, ami esetleg nem abban a városban van, ahol laknak, mert nem tudják megengedni maguknak. Szatmárnémetiben most már van egyetem, de nincs hagyománya, nincs egyetemi infrastruktúra. Itt egy alacsonyabb szintű tudásra tehet szert.
— Huszonöt éve állandó reformok zajlanak a tanügyben, van ennek valami eredménye?
— Az állandó reformok mellett is sok gondot látok az oktatásban, elsősorban azt, hogy a politika sokszor felhasználja és kihasználja az oktatási rendszert, kísérletezik a diákokkal és a diákokon. Annyi változás történik, olyan kiszámíthatatlan az oktatáspolitika, ami árt az oktatás minőségének, ezt megszenvedik a diákok és a tanárok is. Még ha egy rendszer nem is tökéletes — tudjuk, hogy vannak hibák —, azt kell hagyni működni a klasszikus oktatási ciklusokon keresztül. Nagyon fontos a kiszámíthatóság. Ha egy tanuló kilencedikben nem tudja, hogy mi lesz, amikor érettségizik, az nagyon rossz. Ötödik, hatodik, még hetedik osztályban sem tudták a tanulók, hogy jutnak majd kilencedik osztályba. Az elmúlt huszonöt évre ez volt a jellemző. Az oktatás akkor lenne jó, ha egy kis idő reformok nélkül telne. A döntéshozókban van egyfajta reformkényszer, ami csak a változtatás kedvéért történik, nem pedig a jobbítás miatt.
— Óriási a különbség az iskolák minősége között: új iskolák nyílnak, közben egyre több iskola zár be. Meddig mehet a kísérletezés?
Nyilván számtalan gondja van az egész oktatási rendszernek: van csúcsszámítógép, a plafon meg beázik. Országos szinten vannak több évtizeddel visszamaradt oktatási intézmények. Nagyon ellentmondásos és sokrétű ez az ellentmondás. Tény az, hogy miközben minden politikus szajkózza, hogy mennyire fontos az oktatás, nem jutnak el odáig, hogy az oktatásra áldozni kell, az oktatásra pénz kell. Az oktatás egy olyan befektetés, ami nemcsak hogy megtérül, hanem megteremti a szellemi alapjait a jövőnek.
Elek György
