Idén és jövőre Nagy Csongorral, ugyanitt!

A színházi publikum közkedvelt színészét vendégművészként láthatjuk a Harag György Társulat november 22-i bemutatójában. Bernard Slade híres klasszikusában, a „Jövőre veled, ugyanitt!”-ben Kovács Nikolettel játsszák a romantikus vígjáték két főszerepét.

— 2011-ben úgy döntöttél, hogy megválsz a társulattól. Láthattak időnként a szatmáriak a Beatles-koncerteken, részt vettél egy KAF zenés-verses gyerekműsorban, mesélnél arról, hogy hol jártál, miket csináltál?

— Még 2010-ben kaptam meghívást az udvarhelyi színháztól, de ekkor Szatmárt nagyon szívügyemnek éreztem, nem akartam akkor elmenni. Aztán később úgy alakult, hogy mégis elfogadtam az udvarhelyi meghívást, persze nem volt egyszerű, mert éppen a családalapítás kellős közepén voltunk a feleségemmel, a kislányom is Udvarhelyen látta meg napvilágot. Az udvarhelyi két évad alatt jól éreztem magam, nagyon sokat dolgoztam, többek között olyan rendezőkkel, mint Mihai Mănuţiu, Zakariás Zalán, Sorin Militaru. A társulattal is jól kijöttem. Joggal kérdezheti bárki, hogy akkor miért jöttünk haza Szatmárra. Igen, haza, mert időközben rájöttem és én magamnak ki is mondtam, hogy igenis szatmári vagyok!

— Eddigi pályafutásod meghatározó szakasza volt az az idő, amit a Harag György Társulat kötelékében töltöttél. Hogyan emlékszel vissza, hogyan értékeled ezt az időt?

— Én itt nőttem fel, itt értem színházi emberré, ha mondhatok ilyet. Nagyon sokat tanultam, nagyon jó szakemberektől, kollégáktól. Említhetném Cinit, Fülest, Ács Alit, Rappert Gábort, akivel a mai napig jó barátságban vagyok. Hál' Istennek volt feladatom, abszolút felkarolva éreztem magam, láttak bennem valamit, éreztem, hogy segítenek, figyelnek rám. Elég nehéz út vezet addig, amíg eljut az ember oda, hogy egészséges önkritikával és önbizalommal tudja kezelni, hogy hol is tart szakmai téren. Én is megjártam a poklokat, itt most csalódásokra, bukásokra gondolok. Ezeket meg kell tanulni jól feldolgozni, kezelni, építeni rájuk. Változatos életet éltem itt, voltak mélypontjaim és nagyon szép pillanataim, és én ebből összeraktam valamit. Ezt pozitív dolognak látom, ami, úgy érzem, a továbbiakban is hozzásegít a szakmai életemhez.

— Most meghívott vendégként egy olyan előadást próbáltok, amiben visszatérő motívum a visszatérés. Egy szerelmes pár 25 éven át tartó titkos légyottjainak története, akik szakítanak maguknak minden évben ugyanazon a napon néhány órát az amúgy korrektül végigcsinált életükből. Miért lehet fontos ez a történet, hogy ilyen híres, sokszor játszott vígjáték lett belőle?

— Elsősorban a darab profi, meg van jól írva. Jó a történet, élnek a helyzetek. Mindennek megvan a funkciója, nincs töltelék. És ne felejtsük el: vígjáték! Egy érdekes problematikát boncolgat. Nem hiszem, hogy csak a hűség-hűtlenség problémaköre miatt lehet érdekes. Ez egy apropó, egy keret, ezen belül a szereplőkből nagyon sok fájdalom, gond, aggodalom — persze rengeteg humorral — szakad fel azontúl, hogy ez egy szerelmi légyottsorozat. Az is érdekes lehet, hogy mi az, ami miatt nem szakad meg ez a kapcsolat, ami meglátásom szerint egy mély barátsággá alakul az évek alatt. És az is boncolgatni való, hogy mi tartja fent azt a megegyezést, hogy minden évben találkoznak ugyanott, ugyanakkor! Persze a mai világban könnyen ítélkezünk, a skarlátbetűt mindenki szívesen aggatja a másikra, de véleményem szerint itt sokkal többről van szó! Van ebben az egyezségben egy „betyárbecsület”. Amennyiben az ember beáll a táncba, akkor járnia kell! Nem lehet csak félig csinálni. Mert megvannak a szépségei és a poklai is. Amúgy mindketten megpróbálnak ebből kilépni a darab során, de nem megy. Valami miatt szükségük van egymásra!

— A színészi játékban kihívás és izgalmas feladat lehet, hogy 25 év korbeli változásait kell megoldanotok. Megfiatalodtok, aztán megöregedtek. Hogyan oldjátok ezt meg?

— Ennek a folyamatnak a kivitelezésében kiemelném Cselényi Nóra jelmeztervezőnk munkáját, amit a jelmezek terén alkotott, ugyanakkor Babarczy László rendező provokálásait, aki nagyon mély lélektannal „öregített” meg bennünket. Arra biztatott, hogy nagyon mély bugyrokba menjünk le, maximálisan kiaknázva a megélt belső történéseket, ami indokolttá teszi a korbeli változást is. Reméljük, hogy nemcsak érdekesek ezek a korbeli változások, hanem sikerül megtölteni keserédes tartalommal is.

— Kik segítettek a produkció létrejöttében az említett alkotókon kívül?

— A díszletet Fornvald Gréta tervezte, a rendező munkatársa Frumen Gergő, a zenei munkatárs Moldován Blanka. Az általam zongorázott művek eljátszásában segített Manfrédi Annamária és Szabó Anna-Mária is. Nem vagyok zongorista, viszont eléggé maximalista ahhoz, hogy amennyire lehet, jól megcsináljam.

— Nikivel ketten viszitek végig az előadást. Hogyan próbáltatok együtt?

— Jól dolgoztunk együtt. Nikit, azt hiszem, nem kell nekem bemutatnom, ő ezt már megtette itt, Szatmáron. Nagyon jó energiákkal építkező, jó ötletekkel megáldott színésznő. A próbákon egyből beleugrottunk a mély vízbe, és csak azt vettem észre, hogy minden magától értetődő, minden simán megy. Nagyon jó partner!

— Mi a szatmári előadás különlegessége, mit szeretsz benne?

— Hihetetlenül gyorsan, két óra alatt lepereg 25 év, ez nagyon változatossá teszi a játékot. Minden egyes képben teljesen mást kell játszani. Ugyanaz a figura, de minden képben egy új kihívás. Olyan, mint egy hullámvasút! Remélem, hogy tudunk úgy hatni az emberekre, hogy néhány percre elgondolkoztassuk őket a saját életükről. Ők mit rontottak el, mit bántak meg vagy mivel vannak megelégedve. De akár annak is örülni, ami siker, öröm, megvalósítás, egyáltalán szembenézni az életükkel. Egyfajta rálátást és szembenézést kiprovokálni… Végül is egyfajta életbölcsességtan, ami ezekkel az emberekkel történik.

— A főpróbahéten, amikor ez az interjú készül, az előadás a végső formáját keresi, ami persze csak a közönség jelenlétével lesz teljes a bemutatón. Mit szeretnél még a bemutatóig fejleszteni?

— Vannak még olyan finomságok, amik értékesebbé tehetik az előadást. Például a zongorajátékom vagy az összedolgozás a rengeteg átöltözés és a jelenetek olajozottsága között. Vagy a technikai dolgokkal való összeérése a játéknak, hisz a díszlet és a zene most jön majd be. Az öltöztetők, a kellékes, a fodrász nagy segítség a színfalak között, a velük való összedolgozás nagyon fontos, szerencsére profi segítők. Vannak olyan eszméletlen gyors öltözések például teljes öltönyből pizsamába másodpercek alatt, hogy katonáék megirigyelhetnék. Mindenesetre ez ad egy olyan plusz adrenalint, ami segíti a jelenetet, ha jól kezeljük.

— Köszönöm a beszélgetést, sok sikert kívánok a bemutatóhoz és az előadásokhoz!

Márk-Nagy Ágota