Információ a kertkapunál 5.

Hát, Mariskám, engem is zavar ez a változó időjárás... Minap délben, két eső között hogy kisütött, kiültem a tornácra, és a kezembe került az újság, benne azzal a váradi asszonykával, akit ugye annyit pocskondiáznak. Nem azért mondom, de miniszternek lenni nagy fejfájás lehet, hacsak nem a legyintős fajtából van, aki azt mondja: gyűjtögetek, míg itt vagyok, aztán majd lesz valahogyan. Ezt meg már a legelején átverték valami újságírók egy román szóval, és most ezen lovagolnak. Volt nekem egy kedves ismerősöm, batizi papleány volt, és férjhez ment egy kismajtényi vasutashoz. Háború előtt az első román időben elkerültek 4-5 évre Dzsulestbe a vasutaskolóniába, de ott sem tanult meg az Ilonka románul csak hézagosan, mert ugye mind erdélyi asszonyok között élt. Hazakerültek Szatmárra, és egyszer kiment az Ilonka a piacra a szomszédasszonyával. Látott egy szép tyúkot, hát megkérdezte a román kofától hogy „küt fácse gáina”. Mondta a kofa „csinspelej, doamna” – tizenöt, ugye akkor még jó volt a lej. Erre Ilonka: sok az az ötven lej, és megajánl „douáscsincs” lejt, mire a kofa az ölibe tette a jóságost, és elkapva a huszonöt lejest eltűnt a forgatagban. Nem az anyanyelve, hát így járt az Ilonka. Meséltem ezt a Gézának, nevetett is rajta, és megmagyarázta, hogy mi is a baj a váradi asszonykával: nem csak nem értette azt a bizonyos szót románul, bár évek óta alpolgármester Nagyváradon, hanem azt írta bele egy olyan bemutatkozó papírba, hogy az anyanyelve magyar és a románt az idegen nyelvekhez írta, hiszen más nem volt. Na más se kellett a többinek: asszony is, magyar is, megsértette az országot meg effajta beszédek. Hogyan akar idegen nyelven „miniszterkedni”... Amikor még az iskolába jártam a kedvesnővérekhez, tanultunk egy kis németet is, mert bár nem úri leányok voltunk, kellett a világban a német. Ezért volt az, hogy az ötvenes években a Gézát elengedtük a kolozsvári unokatestvéreivel Besztercére, német szóra. Három nyáron át tanulták — tanulták-e? — a nyelvet, de mire hazajött, a kedvesnővér nevetve beszélgetett a Gézával — szászul, nem németül, mert Besztercén így beszéltek egymás között a gyerekek. Hiába mondta nekik a Hildetánti hogy „nur dájcs réden” hamar kikoptak a szoknyája mellől, és akkor ment a szász idióma. Na később persze megtanult a Géza rendesen németül, hasznát is veszi a dolgozóban, és a gyerekek is tudnak már románul és németül is – egy kicsit. Csak azon morfondíroztam magamban, hogy mire is olyan rátartiak a nyelvükre ezek a hivatalosságok, amikor nem is tudnak máshogyan, és akárhol megfordulnak a világban, csúfsággal néznek reájuk még az innen szalajtott hazánkfiai is, akikre azért csak ragadt egy kis „dájcs” vagy olasz, angol, spanyol, francia. Ha nem is az irodalmi nyelv, de a szász egy másik fajtája...

Szerémy Péter