Irodalomértés és irodalomalkotás — szatmári hagyományok

A történelmi Szatmárnak jelentős irodalmi hagyományai vannak. Kereskényi Sándor irodalomtörténészt arról kérdeztük, mennyit nyom mindez a latban a mai, irodalom- és olvasásbarátnak talán kevésbé mondható világunkban, illetve várható-e méltó utánpótlás alkotók terén?

— Manapság egészen divatossá vált az irodalomértés táguló területeiről beszélni. Vajon mit jelent maga a kifejezés? Lehetséges, hogy amit ma irodalomértésnek neveznek, az nem más, mint egy divatszó, és nem jelent többet, mint a már megszokott „irodalomértelmezés” vagy „irodalmi elemzés”?

— Amiről ma egyre több szó esik, az az irodalom kontextusainak (magyarán jelentésösszefüggéseinek) elméletbeli és oktatásbeli átalakulása. A 2000-es évek elejétől napirenden van az irodalom folyamatának kiterjesztő átértelmezése. Az irodalomelmélet ma már egy kicsit mást és többet lát irodalomnak, mint azelőtt. Ennek két fő oka van: az egyik a műfaji határokat folyamatosan átlépő posztmodern irodalom tapasztalata, a másik a „világirodalom-szempont” alakulása. A globalizáció következtében megnőtt az átjárás a nemzeti irodalmak között. Ami az oktatást illeti, ott egyre nagyobb jelentőséget kap az irodalomnak, mint kulturális folyamatnak a cselekvő megközelítése, pontosabban az aktualizáló befogadtatása, értelmezése.

— Mennyire számít meghatározónak a befogadáselméletek vagy befogadásesztétikák oktatásbeli jelenléte?

— Ma már ez teljesen meghatározó, legalábbis a tanterv felől nézve. A gyakorlatban némileg másképp van, de ott is egyre fontosabb. Azt is mondhatnánk, hogy a mai irodalomoktatás természetszerűleg hermeneutika-központú, azaz befogadói értelmezést, a minél avatottabb megértést kívánja megalapozni, fejleszteni, pallérozni.

— Régen hogy volt? Hogyan tanítottak a nagy szatmári magyartanárok?

— Ki–ki, ahogyan tudott. Ligeti L. Zoltán például „életművészetet” tanított magyarórán. Terdik Ilona viszont kirobbanó nőiességével tette vonzóvá a tananyagot. Antal Péter azonban talán még a lélegzetvételével is tanított. Jól emlékszem, 1974 nyarán, egyetemista voltam akkor, Láng Gusztáv Kolozsvárról küldött neki három könyvet. Egy délután, amikor átadtam azokat, meghívott egy teára. Amikor elbúcsúztam, a kezembe nyomott egy rózsaszín borítójú Nagyvilágot. A világirodalmi folyóirat friss számának a végén apró betűs, rövid ismertető mutatta be Roland Barthes S/Z című művét. Megjegyzem, a könyv nagy vihart kavart Európa-szerte, hiszen Barthes Balzac Sarrasine című novelláját elemzi, egészen szokatlan módon, ráadásul a téma is rendkívüli. Egy fantáziadús szobrász halálosan beleszeret egy gyönyörű hangú énekesnőbe, Zambinellába, aki valójában kasztrált férfi. Soha nem felejtem el azt a rövid mondatot, amellyel Antal tanár úr felhívta a figyelmemet a könyvismertetőre: „Barthes megfogta az isten lábát”, s valóban Jonathan Culler 2001-ben megjelent irodalomelméleti szintézisében az említett könyv afféle „posztmodern fordulópontnak” számít. Persze itt nem ez a lényeg. Inkább az, hogy Antal Péter probléma-központú irodalomoktatói gyakorlata sok szatmári irodalmár szemléletmódját határozta meg. Egyetlen példa: Virkuli Péter Szatmárról indult, Bukarestből került Párizsba, majd onnan budapesti egyetemi katedrára.

— Sok irodalomtanár panaszkodik arra, hogy a kicsit elméletikus tanmenet a befogadói élményt korlátozza. Mások szerint vissza kellene térni a jól bevált időrendi, expozíció módszerhez.

— Ez bizony a tyúk és a tojás dilemmája. A kérdés itt az, hogyan lehet egy remekművet jobban megérteni: ha vannak előzetes műfajelméleti, stilisztikai esetleg alkotáslélektani ismereteink, vagy pedig, ha az élmény katarktikus ereje, az üzenet közvetlen szuggesztivitására támaszkodunk? Egy komplex megértésben ugyanis az elméleti jellegű „felkészültség” és az élmény keltette „érzelmi vihar” kiegészíti egymást. Igaz, nem könnyű megtalálni a középutat a tudálékosság és az érzelgősség, a nagyotmondás és a didaktizmus között. A legszerencsésebb talán az, ha a műre összpontosítunk, és amennyire lehet, hagyjuk, hogy az beszéljen önmagáért. Az irodalmi jelenségek időrendi megközelítéseinek az a haszna, hogy rendet teremt, a kára viszont, hogy ez a rend, mint minden rend, ideológus és manipulatív jellegű. Én azt a nézetet, hogy egy jó kronológia voltaképpen mindent megold, megnyugtató és önigazoló látszatnak vélem. A kronológia mindig kánonfüggő, a kánon pedig szalonképes ideológia.

— Ezek szerint a műből kell kibontani mindent?

— Mindent, amit lehet.

— A kérdésem az, hogyan lehetséges ez egy olyan korban, amikor az emberek irodalombeli élete jobban politizált, mint valaha?

— Itt lép a képbe a pedagógia óriási felelőssége. A pedagógusnak egyszerre kell nevelnie és oktatnia. Sajnos, aki rosszul oktat, az rosszul is nevel. Vagyis csak a hiteles tudással lehet emberségre ösztönözni. Itt a paradoxon az, hogy az ember szeretete nélkül minden tudás antihumánussá, elidegenítővé, manipulálhatóvá válhat. Hogyan lehet ezt elkerülni? A kritikai, az önkritikai érzék állandó fejlesztésével. A jó pedagógus egyszerre alázatos és magabiztos, egyszerre kételkedő és magabiztosan motivált. Régiesen fogalmazva: okos és melegszívű ember, olyan ember, akit ámulattal hallgatnak, sőt lelkesen utánoznak a tanítványai. Itt egy irodalmár Jézus Krisztus portréját festette le. A mai világban…

— A mai világban újra felértékelődik a cselekvő hit fogalma. Prózaibbra fogva a dolgot, a jó irodalomtanárnak egyszerre kell megértetni és cselekedtetni. Az irodalomtanítás ugyanis per definitionem, cselekvő viszonyulás az irodalomhoz. Azt is jelentheti például, hogy a diák egy vers hatásának sodrában belekapaszkodik abba a felismerésbe, hogy ő maga is írhat egy másik verset.

— Arra céloz, hogy értés és alkotás elválaszthatatlanok egymástól?

— Évezredek óta így van ez. A jó tanítványból lesz a jó mester, a jó befogadóból a jó alkotó, az értőből az író. Nem véletlenül mondta Antal Péter, hogy olvasottság nélkül még levelet sem lehet írni, azaz egy normális levelet csak az írhat, aki legalább sejti a levél irodalmi műfajának szabályait. Természetesen az nem lehet cél, hogy az irodalomtanár minden értőből írót neveljen. Az azonban kétségtelen, hogy az írónak éppen olyan „terapeutikus”, rossz öngyógyító jellege lehet, mint magának az olvasásnak. Ilyen értelemben felbecsülhetetlen személyiségfejlesztő szerepe is van. Amint ilyen szerepe van a történelemtanításnak is. Nem véletlen, hogy a posztstrukturalista irodalomtudomány egyik legjelentősebb állásfoglalásszerű kiadványa, Roland Barthes S/Z című könyve arra a felismerésre épül, hogy az irodalom lényege a dialogikus olvasás. Ami a műben történik és ami a művel történik, jellegzetesen dialógusközpontú, és alapjában véve nem más, mint a megértő szubjektum önmagával folytatott párbeszéde. Nem monológ, hanem dialógus — a maga drámai konzekvenciájával együtt. A S/Z egy briliáns elemzése az irodalom elképesztő komplexitásának.

— Mennyire ismerhető vagy tanulható ez a komplexitás? Egyáltalán mennyire lehet rábírni egy amúgy is túlterhelt diákot, hogy a nyakába vagy a hátára vegye ennek a megközelítésnek minden nyűgét?

— Jó kérdés, sőt azt hiszem, a mai irodalomoktatásnak ez a fő kérdése. Tapasztalataim szerint a megválaszolása nagyon nehéz. Nehéz, mert sokszor maga a pedagógus sem eléggé képzett, és ehhez az alapképzettséghez még hozzájárulhatnak az emberi korlátai, például előítéletessége vagy éppen egy jól kimunkált világnézet és értékrendszer hiánya. Ott vannak még az alkati problémák, egyeseknél a meghökkentő kommunikációs képtelenség, a merevség, a legriasztóbb azonban az általános, nem csak irodalmi, hanem kulturális, lélektani, szociális tájékozatlanság. A tájékozatlanul tanító pedagógus kísértete nem is ijesztő, inkább tragikomikus jelenség, különösen ma, az internet korában.

— Milyen a mai szatmári helyzet?

— Erre azt hiszem mások hivatottak válaszolni. Személyes megítélésem szerint nem rosszabb, mint máshol. Gál Gyöngyi szaktanfelügyelővel kimondottan szerencsénk van. Klasszikus ízlése ellenére nyitott az újra. Szerintem lelkiismeretesen és pontosan teljesíti feladatát. Vannak kiváló magyartanáraink városon és vidéken egyaránt. Van rendkívül sok tehetséges diák, köztük kitűnő tollforgatók, szavalók, színjátszók és olyanok is, akik teljesítőképesek a tantárgyversenyeken. Az igazi baj a családokkal és főleg a kisebbségi társadalommal van… A tanári munka elismertsége a jól ismert módon szánalmas. Tudom, erre azt mondhatná bárki, egy Kölcsey, egy Móricz most egy Kovács András Ferencről vagy egy Láng Zsoltról nagy írók, költők lettek anélkül, hogy bármiféle iskolai pénzjutalomban részesültek volna. Igazi önképzőköri ambíciói jellemző módon Ady Endrének voltak. Jeles nőíróink, Kaffka Margit és Otilia Marchis (Itóka) örültek, ha gimnazista, azaz licista korukban zavartalanul olvashattak. A válaszom erre az, hogy egészen más dolog volt az, amikor Gellért Sándor a Nagy Béla tanítványaként ülte végig a magyarórákat, Kocsis István Antal Péter tanítványaként, Papp Sándor Zsigmond Sajó Magda diákjaként. Gyökeresen más-más helyzetek ezek, egyben azonban alapvetően különböztek a maitól, szellősebb volt a tanrend, még a kilencvenes évek elején is, mint manapság. Ma egy Páskándi vagy Szilágyi Domokos is megnézhetné magát, ha annyit akarna olvasni és netán iskolásként írni, mint annak idején.

— Beszélt az interaktivitás fontosságáról, kiállt a dialógus mellett. Nekem az a tapasztalatom, hogy a diákok alig tudnak megszólalni, különösen akkor, amikor valamilyen fontos kérdésben állást kellene foglalniuk. Néha mintha gátlásosak lennének. Mi az oka ennek?

— Ez újabb jó érv arra, hogy az irodalomértést kapcsoljuk össze az irodalomalkotással. Szatmárnémetiben él és alkot Jánk Károly költő, aki mellesleg kiváló irodalomtanár is. Itt dolgozik az egyik elismert erdélyi irodalomtörténész és pedagógus, Végh-Balázs Béla személyében. A Harag György Társulat élén egy tehetséges íróember, a fiatal Bessenyei Gedő István áll. A filharmónia igazgatója egy művelt kultúrember és egyetemi tanár, dr. Fátyol Rudolf. A bátorító példákat sorolhatnám. Még helyi politikusaink egyik-másika is tollforgató ember. Mit akarunk még? A Kölcsey Ferenc Főgimnázium portása többkötetes költő… Igazgatója tekintélyes magyartanár, a Református Gimnáziumé úgyszintén…

— Mégsem tudok arról, hogy bárhol rendszeresen működő önképző kör létesült volna. Vajon ez merő véletlen?

— Sajnos, nem véletlen. A magyarázat pedig egyszerűbb, mint hinnénk, ráadásul jól ismert: diák és tanár túlterheltsége.

— Ezek szerint a lényegre már nem marad idő?

— Ami kettőnknek lényeg, másnak talán nem az. Az irodalmi teljesítmény, bármennyire fontos legyen is egy kisebbségi embercsoport számára, soha sem lehet meghatározó… Az irodalom fontos a hagyományápolásban, az identitásmegőrzésben, esetleg az önmegvalósításban. Mégsem lehet elvárni azt, hogy átvegye a helyét például annak a gazdasági szférának, amely — a kisebbségi fiatalok esetében is — kirakatba rakható családi háttérrel, házzal, autóval, egzotikus nyaralással, olykor színes közéleti megmutatkozással vagy esetleg egy bárhol sétáltatható fajkutyával büszkélkedhet. A lényeg, hogy a nagykutya sétáltathassa a kis kutyát… Ezt tudomásul kell vennünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy az irodalom nem csak egy kulturális létforma a sok közül, nem csupán egy művészet a többi közül… Az irodalom alkotói énünk megszólaltatásának esélye, már a puszta olvasás közben is. Arany János a 19. században azt mondta, hogy az olvasás fél egészség. Ma talán úgy fogalmazhatnánk ezt át, hogy az olvasás önmegvalósítás, hiszen lényegében alkotás is.

— Végezetül meg lehetne–e írni a jelentős szatmári magyartanárok történetét? Egy olyan történetre gondolok, amelyikből kiderül, hogy miért éppen itt született meg egy Dsida Jenő, Panek Zoltán, egy Páskándi Géza vagy egy Szilágyi Domokos?

— Biztos, hogy van egy ilyen történet. Tereh Géza például elsősorban matematikatanár volt. Bizonyára egész másképp oktatta az irodalmat a lírikus beállítottságú Papp József vagy a nyelvész Bura László. Érdekes az, amikor egy nyelvet kutató tanár, mint Lovas János József Attilát vagy Németh Lászlót tanít. Érdekes lenne összevetni a mindig higgadt és határozott Nagy Gyulának a stílusát az esszéíró alkatú Heinrich Andrea módszereivel. A példákat és az utalásokat folytatni lehetne, annál is inkább, mert a mai Szatmár is futószalagon szállítja az érdekes és értékes tanáregyéniségeket. Európát idehozni, majd azt, ami itt igazán értékes, felmutatni példaként a mostanában divatos összehasonlítások számára, ez lehetne a mai magyartanár legfőbb feladata, s talán ennek a folyamatnak az eredményeiről szólhatna egy mostani „sikertörténet”.

Elek György