Ismét lenyűgözték a közönséget

A márciusban bemutatott Abigél című színmű után újabb nagy sikerű darabbal tért vissza Szatmárnémetibe a Bánfalvy Stúdió. Ezúttal egy sokkal vidámabb tartalmú darabot láthatott a közönség: a Schlanger András rendezte A kaktusz virága című vígjáték-musicalt.

A kaktusz virága című zenés komédiában is ismert magyarországi színészek szórakoztatták a Szakszervezetek Művelődési Házának közönségét, s a nagy érdeklődésre való tekintettel — csakúgy, mint márciusban — a Schlanger András rendezte darabot is dupla előadásban játszották. A kaktusz virága című vígjáték-musical az érzéseiket ki nem mutató, magukat fel nem vállaló, néha gyáva, máskor pedig túl elszánt emberekről, emberekhez szól. Megtanít őszintének lenni, ami a szerelemben és az életben is elengedhetetlen. Üzenete egyszerű: ha már az elején az igazat mondjuk, elkerülhetjük a lehetetlen, komikusabbnál komikusabb, de egyben tragikus helyzeteket is. Julien (Hujber Ferenc), a darab egyik főszereplője egyszerű, hétköznapi fogorvos, ám van valami, ami mégis különlegessé teszi, ez pedig a sármja. Pácienseinek többsége nő, akik nem kimondottan szakmai tudása miatt keresik fel a rendelőjét, amit a fiatalember ki is használ. Nem tud meglenni egy nő mellett, ezért is hazudja azt Antoniának (Bugár Anna), hogy nős. A céltudatos, magabiztos lány azonban fülig szerelmes a férfiba, sőt még öngyilkosságot is megkísérel. Ez kis híján össze is jönne, ha a történet kulcsfigurájának tekinthető Igor (Sándor Péter), a pályája kezdetén lévő író, az új szomszéd közbe nem lép. Igornak viszonylag kevés szerepe van, de mindig a megfelelő pillanatban jelenik meg, s talán ő az, aki felnyitja a környezetében élők szemét, s rádöbbenti őket a valóságra. Gyakran van úgy, hogy bohókás, nagyravágyó álmainkban, határokat nem ismerő, fejvesztett törtetésünkben nem látjuk meg a nyilvánvalót, a talán egyszerűbb, szerényebb, de a boldogságot, nyugalmat jelentő igazságot.

A darabban ez az „igazság”: Stéphanie (Détár Enikő), Julien mogorva, maximalista, de ugyanakkor szeretetre éhes, magányos asszisztensnője. A nő a biztonságot jelenti a fogorvos számára, továbbá azt a személyt, akihez mindig menekülhet, aki hazugságok árán is, de kihúzza főnökét a lehetetlen helyzetekből. Miután Antonia csakis abban az esetben hajlandó hozzámenni Julienhez, ha az bemutatja neki a feleségét, majd pedig a felesége állítólagos szeretőjét (Harmath Imre), a fogorvos hűséges asszisztenséhez fordul segítségért. Az elején a nő ellenkezik, de elhangzik a bűvös mondat: „Stéphanie, nézzen a szemembe”, aminek már nem tud ellenállni, ezért belemegy a játékba. A néző számára már itt megjelenik a reménytelen, viszonzatlan szerelem motívuma. Stéphanie fülig szerelmes a főnökébe, de 15 éven át tökéletesen titkolta előle. Ám a körülöttük lévő emberek ezt azonnal észrevették. Főleg Antonia, aki Julien törvényes feleségeként ismerte meg őt. Az első találkozás után talán Julien szeretője is érezte, hogy kettejük kapcsolata reménytelen, hiába is próbálta újabb és újabb feltételekhez kötni a házasságot. Antonia leginkább a hazugságot gyűlöli, ezért Julien attól félve, hogy végleg elveszíti őt, eltitkolja előle az igazságot, és újabb képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe sodorja magát. Ezek azonban közelebb viszik őt a valósághoz. Stéphanie-t megkörnyékezi Igor, aki Antonia életében is folyton megjelenik, pont akkor, amikor a két szerelmes épp egy kis „habzsi-dőzsire” vágyik. Julien megérti, a két nő közül Stéphanie az, aki fontosabb a számára, aki nélkül teljesen összeomlik az élete, amikor az asszisztensnő úgy dönt, kilép a férfi életéből, s otthagyja a rendelőt. Előtte azonban megteszi azt, amire Juliennek nem volt bátorsága, bevallja az igazságot Antoniának. Már épp úgy tűnik, hogy a mindvégig magabiztosnak tűnő, a sármját ellenállhatalanul használó főhős két szék között a földre esik, amikor megjelenik Stéphanie, állítólag csak azért, hogy a holmijait összeszedje, s betanítsa a helyettesét. Ekkor azonban Julien megérti, hogy egy pillanat alatt tényleg mindent elveszíthet, ha nem áll a lábára, ezért megteszi azt, amire a történet alatt nem volt bátorsága: végre őszinte egy nőhöz. Ahhoz a nőhöz, aki mindvégig mellette volt, de nem vette észre, akihez csak szükség esetén fordult, aki 15 éven át mindennap szendvicset készített neki, aki kezdetben talán az asztalán lévő kaktuszt jelentette Julien életében, de végül az a virág lett számára, amely időközben a kaktuszon fejlődött ki. Julien és Stéphanie története azt üzeni: lehet, hogy a távoli vidékek, a nagy álmok vonzóbbak, de néha nem árt a közelben is körülnézni, mert lehet, hogy mindvégig a szemünk előtt volt az, amire egész életünkben vágytunk.

 Botos István