Isten veled, Bartoska!

Ismét elment valaki közülünk, akit szerettünk, tiszteltünk és becsültünk, mert egész lényével, az emberekhez való viszonyával tiszteletet, megbecsülést és szeretetet érdemelt, váltott ki. Ilyen volt Bartos Erzsébet — mindenki Bartoskája —, a City Rádió hangja.

Mindig jókedvű volt, mindig ott volt az arcán a mosoly, és mindig ragyogott a szeme. Miután kiderült, hogy súlyos betegséggel küzd, igyekezett vidám maradni, megőrizni a jókedvét, megőrizni az arcán a mosolyt, szemében a ragyogást. Ez bizonyára csak a külsőkre vonatkozott, belül már ott volt a félelem, a rettegés, hogy mi lesz, ha nem sikerül legyőzni a gyilkos kórt. Igyekezett megőrizni a vidámságot, tudott bátor lenni, és tudott hinni abban, hogy a Gondviselő és a tudomány segít rajta. Tudott hinni abban, hogy férjét és csodálatos gyermekeit nem kell ilyen korán itt hagynia, mert nagy szükségük van rá: szükségük van a szeretetére, a gondviselésére, mert feleség és anya nélkül nem teljes a család.

Amikor egy olyan ismerőst, barátot veszítünk el, akivel közös emlékeink vannak, megállunk és visszapörgetjük az időt. Visszagondolok azokra az időkre, amikor én újságíróként irodalmi kísérleteimmel megpróbáltam valami többet tenni, mint az újságírás. Gyakran találkoztunk közösségi rendezvényeken, ő televíziós riporterként, később rádiósként volt jelen. Találkoztunk, és beszélgettünk az élet nagy dolgairól, szakmáról és a világ alakulásáról. Ott volt a könyvbemutatóimon, riportot készített velem, és sokat kérdezgetett arról, hogy miért épp az adott téma foglalkoztat, miért épp úgy fejezem ki a mondanivalóm, ahogyan… Emlékszem, egy tévéinterjú előtt igazgatta az ingem, alapozót tett az arcomra, mert vigyázott arra, hogy az ő műsora jó legyen, és ehhez az ő profizmusán túl az is hozzátartozott, hogy a riportalany is tökéletesnek látsszon a képernyőn. Mindig tudott örülni a sikereimnek, szakmai és magánéletinek egyaránt. A legkedvesebb emlék számomra, amikor a lányunk születése után — annak apropóján, hogy ez volt az első apás szülés Szatmárnémetiben — meghívott a műsorába, és beszélgettünk az élet legnagyobb csodájáról, a születésről…

A szatmári magyar rádiózás és televíziózás történetében meghatározó szerepet játszott. Tizenkilenc évesen került a pályára, nem is keresett más utat, hiszen igazi rádiós volt komoly szakmai felkészültséggel, aki hangjával, lendületes, életvidám stílusával a szatmári rádióhallgatók kedvencévé vált. Fiatalon kellett elmennie, de nem felkészületlenül. Sokat imádkozott egyedül és a szigetlankai református gyülekezetben. Megszületett benne az a hit, hogy ha a földi életben ennyi adatott is meg számára, az égi honban majd megadatik az örökkévalóság. Ezt megtanulta férje, és meg kell hogy tanulják gyermekei is. Még a fülünkbe cseng a hangja, amikor megszólalt a rádióban, vagy konferált számtalan rendezvényen. Ő már békében, fájdalom nélkül van, nem aggódik, nem fél. Számunkra itt marad az emléke, a példája, hogy nem kell feladni, nem kell kétségbeesni, nem kell lemondani a reményről, hanem hinni kell.

Nyugodj békében, Bartoska!

Elek György