Janus-arcúak

Bizony nem irigylésre méltó „érdekvédelmünk" korifeusainak a helyzete, malomkövek közt őrlődnek, mint a konkolyos búza. Mert miután márciusban bekuncsorogták magukat a kormányba, és szívrepesve ugortak az első füttyentésre, most ülnek a nagy konc körül, és hallgatnak nagyokat, mint dinnye a fűben, nehogy a nagy testvér megorroljon reájuk. Ugyanakkor reménykedő választóiknak is nyújtani kell valamit, ezért aztán vért izzadva szülik sorozatban a majd mi megmutatjuk hangulatú közleményeket, vélhetően az említett nagy testvér rábólintásával, és megértő vigyorától kísérve. Beetetésre még a Kilépősdi c. erdélyi magyar színjátékot is leporolták, és újrajátszották, tizedszer már talán, de gyér érdeklődéstől kísérve, hiszen az emberek ismerik már a mindenkori végkifejletet. Hogy most lesz egy személycsere, és X helyett Y süpped majd a kormányfő-helyettesi székbe, az semmit sem változtat a kormánybeli magyarok restellnivaló pálfordulásain, nem kétséges, hogy reájuk, a konc fejében, a ne szólj, szám, ne láss, szemem, ne hallj, fülem majmocskáinak a szerepét osztották. Ezért „érdekvédelmünk" mindenkori ejnyebejnyézése csak délibáb jellegű, mely eltűnik megfoghatatlanul, miközben a rideg valóság az, amit a miniszterelnök nyilatkozott a minap, hogy mióta a magyarok is a kormányban vannak, soha senki szóba nem hozta a székely autonómia vagy a vásárhelyi magyar orvosi kar ügyét. Valószínű persze, hogy vannak ennél sokkal fontosabb dolgai és elsimítani valói a kormányba jutott politikusainknak. Például a kormányfő Sâmbra Oiloron megejtett magyarellenes kirohanásának az elbagatellizálását legfőbb vezérünk vállalta magára, apró politikai butaságnak nevezve az ügyet, amit később amúgy is szánni-bánni fognak. Ügyvezető vezérünk pedig a maga során nevetségesnek minősítette, hogy a kormány balkáni indulattal megtagadta a nagyváradi és marosvásárhelyi magyar képviseletek létesítését, a dolog aztán ezzel le is lett tudva. Hogy a román kormány a luxemburgi EU-s bíróságon az RMDSZ és a kisebbségvédelem ellen szállt perbe, arról „érdekvédelmünk” csak európai forrásokból értesült (füldugóval ülnek a kormányban?). Nosza az elnökünk, miután az ekképp ellenségeskedő kormányfőtől tanácsot kért, közép-kelet-európai butaságnak nevezte az esetet. Hát lelke rajta! A füldugóból valami tényleg igaz lehet, mert a kormánybeli képviseletünk most is hallgat, mint tetű a var alatt, pedig a román kormány újabb adóemeléseket tervez, és a kisemberen akarja behajtani a tb-járulék csökkentésével (ez csak a munkaadók haszna) és a balul sikerült, veszteséget termelő üzemanyagár-emeléssel okozott államháztartási hiányt. Itt állunk most nehéz lélekkel, és igazából a kutya sem törődik velünk, apadunk is rendesen, a mosolyunk pedig egyre kevesebb. Néhány nagyfejű és üres, vagy akár fausti lelkületű vérünk azonban a vállunkon állva nagyon is jól él a mammon bűvöletében, a fárasztó erkölcsi fogalmakat végleg sutba dobva. Önként ők soha nem fognak lemondani erről a tétlen, here életről, jólétben való lubickolásról, a kommunizmusból emlékezhetünk ilyen vezérekre. Az csak hab a tortán, ahogy szenvedő népünk e kufárai és ámítói cinikus vigyorral azt hangoztatják mindenkor, hogy bármi is legyen, a mezei magyarok zöme úgyis reájuk fog szavazni, mert nincs más választása. A kisember bűnös lenézése és megvetése ez, még a régi nagyurak sem bántak így a jobbágyokkal, vagy akár a rabszolgákkal, ha szükségük volt reájuk. Ha nemzetközi fórumokon kisebbségi kérdésekről van szó, a mindenkori román kormány szélesre tárja a kirakatot, és a kiállított, boldogságban úszó magyar kormánytagok láttán a hiszékeny és érdektelen külföldi nyugodt lélekkel könyveli el, hogy akkor hát ez ügyben nagyobb gond nem lehet. Román szempontból annyira hasznos „érdekvédelmünk” politikája, hogyha ez az érdekvédelem nem létezne, a románság ki kellene találja. Vagy talán Neptunon ez már meg is történt egykor? Mindezt átgondolva megállapítható, hogy a jelenlegi hazai magyar politikai szerkezet és tevékenység nemhogy segítené az erdélyi magyar ügyet, hanem annak a kerékkötőjévé vált, és három- vagy még többfelé szakította, zilálta a közösségünket. Sorstársaink elfásultak, lelküket nehéz teher nyomja, a választásokra is már csak 30–35%-ban mennek el nagy noszogatásra. Jellemző módon e szomorú tényt és számokat is egyesek gátlástalanul sikerélményként kürtölik világgá. Mivel csodák már nincsenek, nagy kenyértörésre kell egyszer sor kerüljön ahhoz, hogy az erdélyi magyarság, a keserű tapasztalatok birtokában most már, újra tudjon szerveződni, és a tényleges érdekeit képviselhesse a legmegfelelőbb módon. Ehhez azonban a kisember, az utca embere is meg kell tanulja elfogadni és tisztelni a másikat, az irigységét, (rossz)indulatát és gyűlölködéseit megértésre és szeretetre cserélni, saját véreit támogatni és segíteni. Nálunk egyszerűbb népektől sokat tanulhatnánk erről, nem kell messze menni. De az is fontos feltétele az esetleges szebb jövőképnek, hogy jó néhány, bármelyik pártbeli indulatos, ködös agyú, gyűlölködő és egymásra mutogató Janus-arcú politikusunk a kispadra kerüljön végre, és őket utódaink már csak a múlt fintoraként láthassák a panoptikumokban.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós