Jézus kezét fogva, az Értől az Óceánig
A Kárpát–medence számtalan területéről érkeztek Ady–tisztelők az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület által XXIII. alkalommal megszervezett érmindszenti zarándoklatra. Az ünnepi istentisztelet a költő szülőházának udvarán megemlékezéssel folytatódott.
Az érmindszenti református templomban ünnepi istentisztelettel vette kezdetét szombaton az idei érmindszenti zarándoklat, ahol Balla Árpád helyi lelkipásztor köszöntötte a résztvevőket. Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke igehirdetésében kiemelte, hogy Ady Endre életére és költészetére nem csak ünnepnapokon kell emlékezni, hanem akkor is, amikor az ő korához hasonlóan hányódunk az élet tengerén. A ma emberét és egyházunkat is tépi a vihar és gyakran felkiáltunk: mi lesz velünk?! Ady megpróbált holnapot látni, reménykedni. Ma is feltesszük a kérdést: el tudjuk–e érni álmainkat? De nem csak az a fontos, hogy velünk mi lesz, hanem az, hogy milyen jövő vár gyermekeinkre, unokáinkra. Megoldásokat keresünk, ezeket meg lehet találni még akkor is, ha sok a botlás, mert mindig felcsillan egy–egy fénysugár, csak azt időben észre kell venni. Olvasni kell a költőt, olvasni kell a Szentírást, és tudni kell azt, hogy egy lehetőség van a továbbélésre: a hit. Kint gyakran süvít a szél, de bent meg lehet találni az élet csendjét. Ha úgy érezzük, hogy a süllyedő hajón vagyunk, jusson eszünkbe: ha Jézus velünk van, nem süllyedhetünk el. Adynak Jézus fogta a kezét, hogy eljuthasson az Értől az Óceánig.
Ft. Kondé Lajos, a Szeged–Csanádi Római Katolikus Egyházmegye spirituális helynöke elmondta, hogy Ady Endre istenes verseiből érettségizett, de akkor még remélni sem merte, hogy egyszer Érmindszenten fog igét hirdetni. Adyban az Istenkereső, tépelődő önmagunkra ismerhetünk, aki aggódott nemzetéért, és mindenért, ami körülötte volt. Mi is próbáljuk helyünket keresni. Ady kutató egyéniség volt, de ott volt benne a halálfélelem, vágyott az Istennel való találkozásra. Tépett lelkű ember volt, de vágyott a belső nyugalomra. Az egyértelműségre vágyó embert ismertük meg benne. Akár a mai ember, bolyongott, kereste a választ a kérdésekre, közben megfeledkezett, nem vette észre, hogy a válaszok milyen közel álltak hozzá.
Az Ady–szobornál
Liviu Marta, a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója egy fontos bejelentést tett. Az 1957–ben, majd 1997–ben, az akkori ideológiának megfelelően felújított Ady–emlékhely egy határon átívelő pályázat keretében, olyan felújítás előtt áll, melynek befejezése után meg fog felelni a mai elvárásoknak.
Pataki Csaba, az RMDSZ Szatmár megyei szervezetének elnöke ezt abejelentést egészítette ki azzal, hogy a Szatmár Megyei Tanácsnak és a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei közgyűlésnek olyan vezetők álltak az élén néhány évvel ezelőtt, hogy megteremtették a feltételeit a felújításnak. Az igazi Adyt akarjuk megmutatni azoknak, akik ide látogatnak. Az Érmelléken a sors megpróbáltatásai nem sokat változtak Ady kora óta, ezen a sorson kell jobbítani.
Magdó János, Magyarország kolozsvári nagykövete arról beszélt, hogy Ady Endre nem csak itt született, de mindig ide tért haza. Ő, akit a sors elvitt Budapestre, Párizsba, mindig ide tért vissza, hogy megtalálja nyugalmát. A születés mellett ez a kis falu az örökös otthont jelentette számára.
Kelemen Hunor, az RMDSZ szövetségi elnöke beszédében hangsúlyozta, hogy van idő, tér és lehetőség, hogy újraértelmezzük Adyt, aki egy olyan korban alkotott, amikor évtizedeken keresztül a magyar társadalom, az akkori Magyarország, a magyar nemzet egy nagy váltásra készült. Amikor nem igazán volt jellemző az új út keresése. Az eltévelyedés és az újtól való félelem jellemezte akkor a közéletet. Valami ilyen szellem uralkodik ma is. Ma is utat keres a magyar társadalom, és ma is az új útkeresésben kevesen vannak azok olyan hanggal, olyan meghatározó erővel robbanhatnak be a közéletbe, mint akkor Ady. Csak akkor van esély, csak akkor van lehetőség a kitörésre, ha azt a bizonyos hajózást, azt a bizonyos útkeresést úgy tesszük meg, hogy a jövő felé fordulunk. A múlt fontos, a múlt nélkül nincsen jelen, nem lehet jövő. A múltból a jelenen keresztül, csakis a jövő felé vezethet az út és nem szabad a múltkeresésben várni a jövőt. A múltkeresésben mindig azokhoz kell visszatérni, akik maradandó értéket, magyar értéket, európai értéket alkottak. Azokhoz, akik minden szélsőséget le tudtak építeni, akik össze tudták fogni az útkeresésben mindazokat, akik megtalálták a megfelelő irányt.
Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke hangsúlyozta: „Megrendülten állok ma itt. Nem csupán azért, mert utoljára gimnazista koromban jártam nagy költőnk szülőházánál. Nem csupán azért, mert pályakezdő kamaszként én is többek közt Ady-verseket írtam. Hanem azért is, mert géniuszunk szellemi örökségének alapértékei talán még soha nem voltak annyira időszerűek, mint napjainkban. Tudom, egy ünnepi beszédben szokás és ildomos ilyet mondani. De higgyék el nekem, hogy nem üres frázisokban akarok megkapaszkodni. Ma, amikor nemzetünket annyi sokszor igazságtalan támadás éri bel- és külföldön egyaránt; ma, amikor a magyarság széthúzása ismét ijesztő méreteket öltött — Ady Endre ostorára volna szükség a rendrakáshoz, vagy legalábbis a vészharang megkongatásához. De kinek a kezébe adnánk ezt az ostort? Nem hogy nem bírná el senki — méltatlanok is vagyunk rá”.
Duray Miklós közíró, politikus Adyhoz címezte üzenetét, de hozzánk szólt és elsírta, hogy nem volt hiábavaló Ady félelme aziránt, hogy Magyarországra a szétszakadás vár. Ennyi évvel Ady után itt az ideje, hogy megértsük, ha nem akarunk végképp szétszakadni, most ragadjuk meg az összefogás eszközeit.
Közben verset mondott: Szilágyi Levente (Adyfalva), Budai Szabina és Tankóczi Szintia (Pettyén), valamint Buchmüller Henrietta, Kovács Gabriella és Lázár Ádám (Tasnád). Verset mondott és énekelt: Zorkóczy Zenóbia kovásznai színművész. A zarándoklat koszorúzással ért véget.
