Jóból is megárt a sok, nem hogy esőből

A májusi eső aranyat ér, az eper számára azonban most már árt az égi áldás — „kicsi szünet és jó meleg” kellene, hogy beinduljon az igazi szezon, s tartson is pár héten keresztül.

Enyhe közlekedési káosz és kisebb dugó övezi a halmi „forduló” előtti parkolót és környékét, ahol egymás mellett, sorban állnak az epres standok, asztalkák, s a csábítóan pirosló gyümölcsök csalogatásának csak kevesen tudnak ellenállni, az autókból kiszálló vásárlók pedig végigjárva a „sort” mustrálják a Sárközújlakról, Mikolából, Túrterebesről és természetesen Halmiból érkezett árut, számolgatják az árát, és szemlélik-szagolják a gyümölcsöt: melyik érettebb, szebb, illatosabb, nagyobb (vagy éppen kisebb, mert azt „biztos nem locsolták annyi táp- meg vegyszerrel”). Pedig a szemek nagyságához lényegesen kevesebb köze van a vegy- és tápszereknek, mint azt a vásárló gondolná, ugyanis a Szatmár megyei epertermesztők már jó ideje kénytelenek voltak búcsút venni az őshonosnak számító premial fajtától, amely ugyan ízében, zamatában és illatában utolérhetetlen — ráadásul később érő is —, szállításra viszont már kevésbé alkalmas, mert hamar összetöpped és levet ereszt, s helyette az egyre népszerűbbnek számító kora- és középérő fajtákat (joly, clery, regina, darselect) termeszteni. Az idei furcsa tavaszban azonban fajtájától függetlenül nagyon nem tudja az eper, mit is csináljon — az enyhébb napok beindították ugyan a tövek virágzását, igencsak jó termést ígérve, s bő tíz nappal ezelőtt a fordulótól Dabolcig mindenhol lebbentették fel a fátyolfóliát a sorokról, és szórták a szalmát a tövek alá; az elmúlt napok átlagosnál jóval hűvösebb időjárása azonban megtorpantott mindent, az égi áldás pedig lassan minden lesz, csak nem áldás. „Kicsi esőszünet és jó meleg kellene” — mondják az epertermesztők, akik közül egyik sem tud és nem is mer jóslásba bocsátkozni a termés mennyiségével-milyenségével és az eperszezon időtartamával kapcsolatban. Az epertermesztés és az abból való megélés mindig is „kockázatos vállalkozásnak” számított: egyrészt az illatos-aromás gyümölccsel — amelyet a helyiek szerint úgy kell gondozni és óvni, mint egy gyermeket — egész évben sok a munka: átlagosan hatszor kell megkapálni, érés előtt meg kell hinteni a földet szalmával, hogy össze ne sározódjék a termés, szedés után pedig le is kaszálják, hogy a növény ne pazarolja az energiáját a szaporítóhajtásokra, három-négy évente pedig újra kell ültetni, az ősszel kitett palánták viszont a következő évben alig teremnek valamicskét. Másrészt pedig az elmúlt évek „megbolondult” időjárása még inkább kiszámíthatatlanná és bizonytalanná tette az epertermesztést — persze azért még mindig tartja magát az öregek által hajdanán megfogalmazott számítás: amíg egy kiló eperből lehet venni egy kiló kenyeret, addig érdemes vele foglalkozni, s remélhetően nem az idei év lesz az, amikor érvényét veszíti —, ráadásul a termesztőknek szembe kell nézniük a bevásárlóközpontok jóval olcsóbb, török, görög, spanyol importból származó eperfelhozatalával, és legújabban a „márkanév”-lopással is, hiszen a „halmi eper” országszerte ismert és elismert „márkanév”, s ezzel a gyűjtőnévvel illetik a gyümölcsöt akkor is, ha maguk a szemek Dabolc, Túrterebes vagy épp Kökényesd határában értek meg — ezt az ismertséget használták-használják ki az ügyeskedő viszonteladók, gyümölcskupecek a kolozsvári, vásárhelyi, zilahi, de még szatmári piacon is, borsos áron kínálgatva „halmi primőr eperként” a szupermarketekből felvásárolt importgyümölcsöt.

Szabó Kinga Mária