Jövőkép a huszonegyedik században (II.)

A Szatmári Friss Újság és a Harag György Társulat a huszonegyedik századi ember jövőképéről szervezett nyilvános beszélgetést. A meghívott vendégek és érdeklődők részvételével zajló kerekasztal-beszélgetés helyszíne az Északi Színház kávézója volt.

Kereskényi Sándor muzeológus azt javasolta, próbáljuk meghatározni, mi az, hogy jövőkép. Egy öröktől fogva biztos létező dologról van szó, egy antropológiai jellegű, meghatározottságú dolog ez, amely éppúgy létezett a primitív ősembernél, mint a mai posztmodern és nagyon atomizálódott személyiségekből álló világban. Ez a sajátosan értékközpontú jövővárás mindig kötődött ahhoz, hogy vágytunk valamire, reméltünk valamit, hittünk valamiben. Ezért aztán a kereszténység lett a nyerő ebben a műfajban. Nem véletlen, hogy éppen a kereszténység az, amely egyáltalán a jövő fogalmát bevezette a gondolkodásba, pontosabban szólva a kereszténység volt az első, amely egy kicsit érzelmi módon ugyan, de történetfilozófiai kérdésekkel állt elő. Kereskényi kifejtette, hogy kezdetben milyen gubancok voltak a jövőre vonatkozó elméleti téren. Nagyon nehéz meghatározni például azt, hogy van-e egyáltalán a jövőre vonatkozó, általánosan elfogadott tudományos álláspont, illetve mennyiben beszélhetünk szigorúan tudományos jövőképről. Régen, még az államszocializmusban volt futurológia, volt egy jövőtudomány, voltak prospekciós kutatások, de ezek mind abbamaradtak, mert semmi lényegeset nem tudtak mondani a jövőről — és mert a múlttal senki nem volt hajlandó őszintén szembenézni. A történetfilozófia meglehetősen megosztott. Magának a társadalmi változásnak két nagy modellje van. Az egyik a körkörös modell (Nietzsche, Heidegger, Lévi-Strauss, Eliade), a másik a spirális modell (M. Weber, Braudel, Wittgenstein, Gumiljov). Oswald Spengler szerint a történelem ismétli önmagát, ciklikus jellegű. Ilyen ismeretképletben a jövőkép puszta ideológia, sőt, hazug legitimálás, esetleg önáltatás. A spirális modell tartozékaként működő jövőkép szerint viszont van haladás, fejlődés, van egy magasabb célszerűség a történelemben. Vannak azonban megtorpanások, visszaesések. Karl Jaspers például úgy gondolta, hogy az emberiség fénykora Kr. e. 500, illetve Kr. u. 300 közé esik, és minden jövőkép ezt az időszakot álmodja vissza. A legradikálisabb nézeteket Gumiljov fejtette ki, szerinte a 21. század az araboké, s ez együtt jár majd a keresztény jövőkép nagyfokú megrendülésével. A funkcionalizmus egyik megalapozója, Georges Dumézil viszont az indo-európai kultúrkör kimeríthetetlen értékforrásaiban látta a történelmi jövő igazi biztosítékát. A már említett Fernand Braudel Franciaország azonosságtudata (1985) című könyvében lokális, regionális és globális szempontból vizsgálta Franciaországot, és megállapította, hogy a franciákra valószínűleg nagyon nagy zuhanás vár. A francia jövő azért olyan bizonytalan, mert a francia sors nemcsak az Atlantikum elvesztésével teljesedett be, hanem az európai szerep elvesztésével is. Ez nagy nyereség az angolszász világ számára, és hatalmas csapás az európai neolatinitásnak, s egyúttal együtt jár a szlávok repozicionalizálódásával is.

Bessenyei Gedő István dramaturg, művészeti igazgató elmondta, hogy a színháznál három fiatal kollégája foglalkozik az önkéntesprogrammal. Viccesen megjegyezte, hogy a színház azon kivételek közé tartozik, amelyek egyedül ellensúlyozzák a demográfiai trendeket. A színház ugyanis idevonzza a fiatal alkotókat, művészeket: miközben azok mindenhonnan elmenni szoktak inkább. Az önkéntesprogram viszont önmagában is cáfolat arra, hogy nem képződhetnek ma is közösségek, vagy hogy ne lehetne egy minimális erőbefektetéssel, egy-egy ügy mentén akár közösségeket képezni. Ezek a fiatalok jó hatással vannak nagyon sok emberre. Bessenyei elmondta, hogy karácsony és újév környékén hazajöttek Nyugaton élő barátai, megnézték a szilveszteri előadást, ami a legklasszikusabb ízlésű közönségnek szól, nem a hazatérő fiataloknak, ők pedig jóformán sosem nézhetik meg a lényegében nekik szóló előadásokat, mert amikor azokat játsszák, már nincsenek itthon. Bessenyei elkezdett mesélni pozitív és negatív tapasztalatairól a munkája kapcsán: arról, hogy mik a sikerek, illetve mik azok a pontok, ahol nem lehet áttörni a falakat. A pozitívumok mellett elmondta azt is, hogy néha milyen súlyos értetlenséggel találkoznak az alkotók, hogy bizonyos helyzetekben szélmalomharcnak tűnik kortárs kultúrát művelni ott, ahol erre nem mindig van befogadó közönség. Csak óvatos és megfontolt lépésekkel lehet haladni, és az is előfordul, hogy némelyek mindent elutasítanak, ami újszerű, esélyt sem adva neki… Az egyik barátja erre azt mondta: „Te még nem vetted észre, mit csinálsz, de egyébként hülye vagy, mert nekünk is színházat akarsz csinálni, de azt helyettünk is a szüleink nézik” — fogalmazott a művészeti igazgató.

Kereskényi Sándor hozzátette, hogy ebben a kapcsolatban könnyen szembeszegezhetnénk, hogy valóban elérkeztünk ahhoz az értékváltási limeshez, amikor egészen más eszközökkel kell kifejezni például a nemzeti közösség iránti szolidaritást, mint azelőtt. Itt van a színház igazi csatahelyzete, hiszen még azzal is vádolhatják a színházkészítőket, hogy tévútra akarják vezetni a fiatalokat. Az ideológiai értelmezés előnye és hátránya az, hogy előbb-utóbb mindenre lehet magyarázat.

Dr. Tallián Ferenc orvos figyelmét egy fontos kifejezés ragadta meg, mégpedig a munka. Sok mindenben segít a munka. Nyilvánvaló, hogy a jó értelemben vett munkáról beszélünk, ami kielégít, ami örömöt okoz, amit nem robotként, hanem alkotó munkaként végzünk. Ami pedig a jövőképet illeti, nem lehet tudni, lehet-e egy társadalomnak előre látni a jövőjét. Az egyénnek lehet olyan álma, terve, ami a jövőben megvalósítható, de az egész társadalomnak a jövője tele van kételyekkel, ijesztő dolgokkal. Gondoljunk csak a technika fejlődésére! Fennáll a veszélye annak, hogy a gépek és a robotok leigázzák az embert. Itt már nem a fantáziáról, hanem a valós dolgokról beszélünk. A társadalom beteg. Mindig a szeretetről beszélünk, de mindig annak az ellenkezőjét cselekedjük. Minden társadalmi betegség Nyugatról jön. A Nyugat már rég beteg. Az emberek nem beszélgetnek egymással — még a családban sem. Csak ülnek, és az okostelefonnal vannak elfoglalva, és nem érdekli őket annak a káros hatása. Nagyon sok ember teljesen elfelejt élni. Olyan dolgokra vágyik, amik nincsenek, ami pedig van, azt eldobják maguktól. Elképzelünk ugyan valamit, de számos dolog jön közbe, ami mindent megváltoztat.

Kereskényi Sándor szerint ez nem véletlen, hiszen a világ legjelentősebb katonai és egészségügyi laboratóriumaiban olyan kísérleteket végeznek, amelyek meghatározzák, hogy milyen irányba fog haladni az emberiség. Nem tudjuk, hogy a nagy közgazdászok milyen terveket alakítanak ki a világgazdaság újabb ciklikus válságának az elkerülése vagy éppen annak kieszközölése végett. Azt látjuk, hogy van néhány ember, akinek sokkal nagyobb befolyása van a világra, mint ahogy azt mi gondoljuk. Ezek nagyon érdekes dolgok, és nagyon kevés információnk van, miközben az úgynevezett információs vagy posztinformációs társadalomban azzal áltatjuk magunkat, hogy híreket hallunk a rádióban, a televízióban, és híreket olvasunk a sajtóból. Nem ez történik. Azt kapjuk, amit nekünk kifőztek. Amikor kiválasztunk egy tv-csatornát, alávetjük magunkat egy agykontrollnak, és megyünk tovább, mintha mi sem történt volna. Nyilvánvaló, hogy ha egyáltalán van jövőképünk, akkor ezt a jövőképet belénk plántálják. Valahol ott tartunk, hogy szembeszegülni a struktúrával, az egész bonyolult mechanizmussal, a funkciókkal akkora bolondság, ehhez akkora vakság kell, ami csak a szerelmeseket jellemzi. Ugyanakkor kell egy borzasztó nagy öntörvényűség, akiben ez megvan, azt csak irigyelni lehet. Irigyelni kell azokat, akik szembe tudnak szegülni a mechanizmussal. Sokan attól tartanak, hogy ha bármit tesznek a szabadságért, ami az ő szabadságuk, az úgyis rajtuk csattan.

Bessenyei Gedő István hozzáfűzte, hogy ha már a szabadságról beszélünk, vagy bátorítunk a szabadságra akármilyen társadalmi szinten, akár egy szerelmespár szintjén, akár az egész társadalom szintjén, akkor egy bibliai gondolatra kell emlékezni, hogy „az igazság szabadokká tesz benneteket”. Ebben az egyben kellene kiegyezni minden társadalom jobb és bal oldala urbánusainak és népi táborának és mindenféle szegmensének, hogy nem hazudunk. Az a baj, hogy a hazugság korát éljük. Ez a hazugságszellem nem Nyugatról, hanem Keletről jön. Ugyanis a nyugati sajtókultúrákban olyan sajtóperek, olyan sajtóbotrányok léteznek, amikben előbb-utóbb lelepleződik a hazugság, és dollármilliókat fizetnek azok, akik hazudnak. Jelen pillanatban éppen a mi térségünkben történik egy olyan fordulat, amiben a hazugságnak nincs következménye. Emiatt eltűnik az igazság, ennek következtében pedig eltűnik a szabadság a társadalomból, és az igazságszolgáltatáson keresztül tűnik el az igazság a társadalomból, mert nincsen következménye annak, hogy nettó hazugságokról cikkezzenek az újságok. Bessenyei nem szokott állást foglalni a migráció kérdésében, mert nem tudja az igazságot, bár az biztos, hogy a valóság elég szörnyű ahhoz, hogy nem kell hozzá hazudni. Nemrég lefényképeztek egy úriembert katonaruhában, mutogatták a magyarországi köztelevízióban, hogy ő egy terrorista, aki Magyarországon keresztül ment át Nyugatra. A valóságban az illető kétdiplomás (többek között filozófus), és nem az ISIS katonája, hanem a szíriai demokratikus felkelőké, és valóban átment Magyarországon Nyugatra, ahol tanít. Miután ez kiderült, semmilyen korrekció nem történt, hanem erdélyi és román hírportálok átvették a hírt. Olyan szintű álhírdömping van, ami még lehetetlenebbé teszi az értelmiségnek, hogy egy ilyen kerekasztalnál véleményt mondhassunk. Amíg elrejtik előlünk az igazságot, addig nem tudunk objektív véleményt mondani, mert minden vita alapja az, hogy előbb ismertetjük a tényeket, és a tényekhez képest beszélgetünk. Óriási a sajtó felelőssége, mutatott rá Bessenyei.

Kereskényi megjegyezte, hogy a mai magyarországi társadalom és a kisebbség is most fog vizsgázni valóságérzékből. Eljutottunk oda, hogy mindenkinek meg kell vizsgálnia önmagát valamilyen összefüggésben, a környezetét és az egész világot.

Póti Eduárd tanár szerint az ember formálja a jövőképet. Ha szépnek akarom látni a jövőmet, akkor teszek érte valamit. A múltnak (a saját múltunknak) a szerepe leginkább abban van, hogy azzá tett, akik most vagyunk. A jelent az előzetes tapasztalatainkkal alakítjuk ki. Azért kell ismerni a múltat, mert abból bizonyos folyamatokon keresztül megjósolhatóvá válnak a jövő kérdései. Sokat lehetne mesélni arról, hogy milyen volt az iskola az 1990-es években. Póti megkérdezte a felmenőit, miért mondják, hogy olyan jó volt az a kommunista rendszer, amiről ő azt tanítja, hogy nem. A válasz az: nem volt jó, de akkor voltak fiatalok. A mai fiatalok is úgy fognak majd beszélni unokáiknak a mai életről, hogy ez egy nagyon jó korszak volt, és akkor is mást fognak erről tanítani az iskolában. Akik most fiatalok, most érzik azt, hogy tenniük kell valamit azért, hogy a jövőjük boldog legyen. Nem a jövőképet alakítjuk boldoggá, a jövőt nem lehet megvalósítani a jelenben, de dolgozni kell érte, hogy az, ami most álom, valamikor valóság legyen.

Kovács Éva színművésznő úgy érzi, hogy mindenki saját magában formálja a jövőképét, s az a kérdés, hogyan áll hozzá. Felvetődött, hogy az iskolában sok a tananyag. A sokból merítjük ki azt, ami számunkra jó és hasznos. Az iskolában szerzett tudást, tapasztalatot, emlékeket visszük tovább. Minél több tudással rendelkezik valaki, annál nagyobb a látóköre, annál nagyobb a lehetősége, hogy válasszon az élet által felkínált lehetőségekből. Az élet kialakít számunkra egy jövőképet, ezzel lehet befolyásolni a gyerekeink és az unokáink jövőképének a kialakulását. Nagyrészt tőlünk függ, hogy milyenek lesznek a gyerekeink és az unokáink. A jövő nem olyan gyászos, mint ahogy azt egyesek látják. Ha visszatekintünk húsz évvel korábbra, azt tapasztaljuk, hogy kitágult a világ, bővültek a választási lehetőségek. Az emberek nagy része kíváncsibbá vált, a kíváncsiságból pedig mindig valami jó születik. Több a lehetőség, és el lehet dönteni, hogy azok közül melyikből indul ki valakinek az útja. Természetesen nem elég csak kiválasztani egy életlehetőséget, képesnek kell lenni bejárni azt az utat, ezt pedig csak munkával lehet. Minden gyerekben kialakul, hogy mire képes, és ebben nagy szerepük van a szülőknek, a szülői mintának, annak a közösségnek, amelyben a gyerek felnő. Azt szokták mondani, hogy a múlt nem heverő, hanem ugródeszka. Nagyon fontos, hogy egy fiatal mennyire tud élni azzal, amit a szüleitől kap, mennyire tudja kihasználni az adott lehetőségeket. Mindenkinek vannak tervei, de azokat el kell érni, s ez már az egyéntől függ.