Jövőkép

Előrejelzések szerint az ország lakossága, az 1992. évbeli 23 millióval és a 2011. évbeli 19 millióval szemben 2050-re csak 15 milliónyi lesz, arányaiban még több időssel és még több nyugdíjassal. A tehetséges fiatalok zöme külföldön fog élni, német és zsidó nemzetiségű már nem lesz az országban, magyar is alig, a Székelyföldön inkább, a romák aránya viszont elérheti a 20–25 %-ot is. Nem egy szivárványszínű jövőkép ez, és hogy a lejtőn csúszunk, azért elsősorban a mindenkori hazai politika a felelős. Ez irányban már a kommunizmus idején is cifra dolgok történtek. 1958 és 1965 között 108 ezer zsidó származású állampolgár távozott az országból, pánikszerűen, kis bőrönddel a kezében, értük Izrael nagyszámú csirke- és sertésgazdaság építésével fizetett Romániának. 1968 és 1989 között aztán az idegengyűlölő Ceauşescu vette a kezébe az üzletet, és 113 millió, magánszámlájára utalt dollárért újabb 41 ezer embert engedett Izraelbe menni. Evés közben jön meg az étvágy, így aztán a szászok és részben a svábok is árverésre kerültek, az NSZK 1968 és 1989 között több mint egymilliárd márkát fizetett ki az emberekkel kufárkodó zsarnoknak 225 ezer német ajkú kivándorlásáért. Ez idő alatt sok tízezernyi magyar is az anyaországba telepedett át nagy nehézségek árán, megalázásoknak és meghurcolásoknak kitéve, házaikat állam szabta áron elvesztegetve, az ügyintéző tisztviselőktől csúnyán megzsarolva. A nyomortól és kilátástalanságtól hajtva a románok is szép számban szökdöstek Nyugatra, nem ritkán a szülőföldet végleg megtagadva. Az 1989-es változás után a derűlátás és az öröm csak röpke életű volt, már 1990. március idusán a magyarság nyakára zúdította a poklot a hatalom a miheztartás végett. Az emberek nem gyűlölködőknek születnek, de sajnos nagyon könnyen azzá lehet nevelni őket. A politika részéről pedig a gyűlölet szítása a mai napig sem szűnt meg, még ha ravaszabb, szalonképesebb formát is ölt az újabban. Ennek az eredménye az, hogy egy 2013. decemberi felmérés szerint az ország többsége soha nem szavazna meg egy, akár kiváló képességű színes bőrű, női, magyar, zsidó, roma vagy homoszexuális államelnököt, de már egy, az ortodox vallástól eltérő vallású is teljesen esélytelen lenne. Továbbá a politikusok 73, a közemberek 68%-a teljesen elutasító bármiféle mássággal szemben. A hazai politikusok fegyvertárában jelenleg is egyik leghatásosabb választási mézesmadzag a magyarok elleni acsarkodás, használják is rendesen, és remény sincs a változásra, ha pont a miniszterelnök (a minap, az Avasban), vagy a városvezetés (május 14-én) az, aki még olajat önt az amúgy is lángoló tűzre. A gyűlölködésen túl, elmúlt 24 évünk másik súlyos és idült betegsége a bénaság, a tehetetlenség, az egy helyben topogás, hiszen ez idő alatt semmi olyan lényeges gazdasági vagy társadalmi változás, fejlődés, szemléletváltás nem történt, amely egy biztonságos jövőképet vetíthetne elénk. Pártvonalon középszerű emberek kerülnek döntéshozó helyzetbe, és bűnösen játszadoznak az országgal műkedvelő vagy akár gyermekded szinten, zsebeik degeszre töméséről azonban meg nem feledkezve. Előrelépés így nincs és nem is lehet, de a politikai osztály nem is akar változást, neki így a jó, hiszen ha nem lenne korrupció, ha nem lehetne a zavarosban halászni, és a szakértelem, a bölcs hozzáállás lenne a mérce, szinte valamennyien pakolhatnának. Társadalmunk e két rákfenéje az itt élők életét sorozatosan megkeserítette, és megkeseríti, a nem román anyanyelvűekét hatványozottabban is. 1989 után az emberek hamar rájöttek, hogy itt nem is történt igazi változás, és most már nyitott határokkal, újabb lendületet vett, és tart a mai napig is a kivándorlási kedv. De most már a fiatalok mennek el, a tehetségesek és dolgozni akarók szinte valamennyien. 24 év alatt félmillió magyar távozott, így már csak 1 237 746-on vagyunk, elment újabb 100 ezer német ajkú is, 27 ezren, zömében idősek maradtak csak az egykori 800 ezerből, és kivándorolt a még itt levő zsidóság, talán 5500 személy kivételével, egymillióan voltak ők is itt valaha. A roma származásúak száma nő egyedül, már 620 ezren vannak (2011), ennek az is az oka, hogy mind többen vállalják mivoltukat, a valóságban akár kétmillióan is lehetnek. A lakosság nagyméretű apadásának legfőbb oka mégis az, hogy teljesen kiábrándulva, több mint hárommillió román ajkú személy is — lehet, hogy a legjava — elhagyta az országot, 2007 óta hivatalosan is munkát vállalhatva az EU-ban. A civilizált, emberi és jobb anyagiakat is biztosító közegből aztán vajmi kevés a hazatérő. Ők külhonban, ha csak tehetik, nem románnak, hanem inkább erdélyinek vallják magukat, jó néhányan, főleg az Angliában dolgozók, még magyar állampolgárságért is folyamodtak. Hozzá nem értésből, bűnös önzésből vagy középkori indulatoktól telve így kótyavetyélik el, így sorvasztják el a politikusok a reájuk bízott népet, irtják tűzzel-vassal a máshol nagyra értékelt sokszínűséget, és ítélik sanyarúságra még a saját eljövendő utódaikat is. Nem kétséges, hogy a majdani józan román emberek — higgyük, hogy lesznek ilyenek — népük gyászos és szégyellni való korszakának fogják tartani a mai történéseket. Bonyolult ám az élet. Mert még mindezek után is mellbevágó, ahogy a 18 éves ifjú magyar kissé öntelten és nyeglén azt nyilatkozza, hogy őt nem érdeklik az itteni dolgok, mert Magyarországra megy egyetemre, aztán pedig tovább, Nyugatra. Fog-e vajon hébe-korba Anyának és Apának telefonálni? E sorok befejezése sajnos nem lehet derűlátó. Ahogy ma állnak a dolgaink, jövőképünket megfesteni nagyon is egyszerű dolog. Nem kell egyéb hozzá, csak egy fekete ceruza.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós