Jubileumi Páskándi-megemlékezés

Huszadik alkalommal emlékeztek Szatmárhegyen Páskándi Gézára — felidézve nemcsak a klasszikus-kortárs, humoros, örök lázadó, a groteszk és abszurdoid látásmóddal merészen kísérletező író-költőt, hanem az egykori kedves iskolatársat és barátot is.

A májusi természet minden lüktető pompáját és színvilágát felvonultatta Szatmárhegy pénteken kora este — mintegy ezzel is köszöntve a jubileumi Páskándi-megemlékezés résztvevőit, akik a Kossuth-díjas költő, író egykori szülőházának domboldalra kapaszkodó udvarán gyűltek össze, ott, ahonnan húsz évvel ezelőtt indult el a szatmári Páskándi-kultusz. Az egybegyűlteket Muzsnay Árpád főszervező és Huszti Gyula, az RMDSZ szatmárhegyi szervezetének elnöke üdvözölte, köszönetet mondva mindazoknak, akiknek a közreműködésével az elmúlt évtizedek során emléktábla, utcanév, mellszobor, könyvtár és a legnagyobb Páskándi-gyűjtemény őrzi az örök lázadó szellemiségű költő és író emlékét. Igazolandó Páskándi „legyen élet és a gondokon felülemelkedni derű — mert csak azzal lehet” hitvallását, a Szatmárhegyi Általános Iskola tanulóinak előadásában számtalan vidám, mókás és mosolyt fakasztó Páskándi-gyermekvers hangzott el, majd Papp-Für János költő — az elhangzott versekre utalva — úgy fogalmazott: Páskándi költészete képtelen kikopni a köztudatból, épp annyira klasszikus, mint amennyire kortárs, s amikor felé-hozzá visszük a gyermekeket, elmúlhatatlan értékeket ültetünk el bennük. A ház falán elhelyezett emléktábla megkoszorúzását követően a település központjában álló Páskándi-szobornál folytatódott az ünnepség, ahol elsőként Szűcs Szabolcs polgármester köszöntötte a jelenlévőket, s mint mondta, különösen jó érzés Páskándi szülőfaluját vezetni — azt a Szatmárhegyet, amelyre élete végéig büszke volt, és ahová élete minden percében, halála előtt, betegen is hazavágyott. „Mégiscsak pozitív irányba változnak dolgaink — gondoljunk csak bele, hogy 1957-ben, hatvan évvel ezelőtt Páskándit többek között azért tartóztatták le és ítélték hat év börtönbüntetésre, mert Rákóczi- és Kossuth-nótákat énekelt. 'Az állam és közrend elleni izgatásnak' hívták ezt hivatalosan annak idején — azt mondhatom, hogy ehhez képest jelentőset léptünk előre; mi immár huszadik alkalommal állhatunk itt és emlékezhetünk emelt fővel az egykori íróra és költőre” — fogalmazott Pataki Csaba tanácselnök, megköszönve Muzsnay Árpádnak az általa szervezett rendezvényeket, melyekkel nem engedi közömbösségbe vagy feledésbe merülni nyelvi és kulturális örökségünket.

Kondor Katalin rádióriporter, a Magyar Rádió volt elnöke ünnepi gondolataiban nemcsak Páskándi életét és életművét, a ma is eleven örökséget, élő üzenetet és éltető szellemi forrást idézte fel, de azt is: soha nem látta mosolyogni. „Pedig sok a humor verseiben, a gyermekversekben különösen — én nem tudom, mit jelent 41 évesen hazát, országot váltani, elszakadni a gyökerektől; nem tudom, hogyan sérül a lélek a távolban, és Páskándinak talán kibírhatóbb volt, mintha anyanyelvi közegét is ott kellett volna hagynia, de a sok egyéb mellett ezeknek is köszönhető, hogy soha nem láttam mosolyogni” — mondta. Nem csak irodalmiak, de mélyen emberiek voltak az egykori iskola- és egyetemistatárs, Banner Zoltán előadóművész gondolatai, aki a mellszobor felé fordulva emlékezett vissza a diákévekre, az iskola három legjobb szavalójára (Páskándi Géza, dr. Bauer Béla és saját maga), arra, hogy a sokat segítő és sokat, éjszaka is dolgozó Páskándi rengeteget cigarettázott: „Aztán már olyan ritkán találkoztunk, de amikor találkoztunk, akkor természetesen Szatmár volt a legfőbb beszédtémánk — mert akit itt szültek, egy vágya lesz csak: itt meg is halnia. 'Ez hát a város: stílusteremtő stílustalanság. / Lapos, de rangos alföldi porból hordta a hantját' — idézte Páskándit, majd Dsida Jenő egyik különleges versével, a Nagycsütörtökkel „köszönt el” az egykori baráttól.

A megemlékezést itt is a kisdiákok szavalatai és népdalok színesítették, majd a koszorúzást követően Kovács József lelkipásztor mondott záró áldást — felidézve a budapesti, Kálvinizmus Erdélyben című kiállítás utolsó termében, az író-költő szemüvege mellett szereplő Páskándi-gondolatot: „Ha a földön senki más nem élne, egyedül csak én, akkor is hirdetném a Te neved.”

Szabó Kinga Mária