Kaliber — gondolatok Az ügynök halála kapcsán

Jászay Tamás színikritikus a Harag György Társulat új, még bemutatás előtt álló előadásának, Az ügynök halálának a főpróbáját látta és írt róla a Revizor kritikai portálon.

Nem nagyon szeretem Arthur Millert, túlbeszéli a dolgokat, sulykol és aláhúz, újra meg újra, mintha csak azok kedvéért tenné, akik a hátsó sorokban ülnek. Ehhez képest lesz meglepő a coming outom: Miller miatt kezdtem színházzal foglalkozni. Na jó, Zsótér Sándor hibája az egész, ő rendezte azt Az ügynök halálát 1997-ben Szegeden, amit ötször vagy hatszor tátott szájjal nézve azt mondtam, hogy ez igen, ez érdekel. Nehéz a képet kiradíroznom, szinte mindenre emlékszem abból az előadásból, és ma is visszajött Király Levente némely hangsúlya, mozdulata, arckifejezése, miközben az idén épp ötven éve a színpadon álló Czintos Józsefet néztem.

Mert hát miatta és rá van ez kitalálva, Bérczes Lászlóval, az előadás rendezőjével hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot ápol ez a nagy színész, értik egymást, sejtem is, hogy miért. Jó két éve egy ország csodálkozott rá Czintosra a Terápiában, mi, színikritikusok meg csak somolyogtunk, mert régóta és jól tudtuk, hogy micsoda kaliber. És itt is mindent visz: az első felvonásban elviselhetetlen, üvölt és hőzöng, mindenkit megsért és megaláz, borzalmas egy fickó, nézni is nehezemre esik. Aztán a másodikban a szürke nadrág, fehér ing, nadrágtartó fölé zakó kerül, a hivatalos személyt látom, aki így még sérülékenyebb. Az apró szemüveg mögül lapos, tétova pillantásokkal pásztázza beszélgetőtársát, de leginkább az asztal lapját fürkészi, mintha ott lenne a válasz az őt kínzó kérdésekre. Zavarban van a hatalmas gyerek, mert küzd a test, a habitus, a ’mindig nekem van igazam’ virtusa a valósággal, ami egyre inkább kicsúszik a lába alól.

Nincs neki bőröndje sem, mint anno Tímár Józsefnek az emblematikus képen, ehelyett gurulós, piros széket maga előtt tolva érkezik az előadás elején a színpad mélyéről. Kétségbeesetten kapaszkodik a székbe, egyetlen tulajdonába, és amikor a talpig szürke házban a koszos-fehér konyhaasztalhoz gurítja — tulajdonképpen három órán át nem mozdul el innen —, rádöbbenek, hogy egy királyt nézek, aki elveszítette a birodalmát.

Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, de hirtelen hangulatváltásai így is olyanok, mint valami természeti katasztrófa. Megérint a családtagok és az egy barát kétely nélküli szeretete, az erőfeszítéseik, hogy az utolsó utáni pillanaton túl is eljátsszák az ügynök kedvéért, hogy minden rendben van, minden rendben lesz. Willy Loman egész, bérház alakú zárójelbe helyezett élete a szemünk előtt atomjaira hullik. A tehetetlenség most is, itt is feldühít: hát hogy lehet ezt a rohadt életet túlélni?