Kanyargós kalandozás a Runku-gát mentén

Románia legnagyobb hidrotechnikai beruházásának számít a Runku patak medrét lezáró duzzasztógát. A szomszédságában lévő Tatár-szoros az ország egyetlen andezitbe vájt szurdoka. A gát beüzemelése a Máramaros Szfinxeivel tarkított természeti rezervátum elsüllyedését jelentheti.

Szatmárnémetiből indultunk Nagybányára, majd a Gutin-hegység csodálatos szerpentinjein leereszkedve Krácsfalvára vettük az irányt. A kis településen Desze felől leltünk rá arra a letérőre, mely a Runku patak medréhez vezetett. Máramaros megyében hegyektől ölelt, mezőségben végtelen, fenyvesekben gazdag, kalandos és kanyargós út vitt minket a már messziről is jól látható gát felé. Ez a rekordok könyvébe is beillő építkezés még 1987-ben kezdődött, és elméletben 2020-ra tervezték a befejezését, ám különböző anyagi akadályok lassítják a folyamatot. Első ránézésre egy hatalmas kőmonstrum, amely úgy emelkedik lépcsőzetesen a két oldal között, mint valami idegen eredetű alkotás. Az érintetlen, vadregényes környezettel teljesen ellentétes és ugyanakkor lenyűgöző trapéz alakú gátrendszer végső magassága meghaladja majd a 90 métert. Szerkezeti félépítése is nagyon különleges: elöl rétegezett kősorok alkotják, míg a víz felőli oldala vasbeton. A test maga apróra zúzott és simára hengerelt kő, s egy, a Richter-skálán 8-as fokozatú földrengésnek is képes lesz ellenállni. 2017-ben 82%-ra becsülték a gát helyzetét. Elkészültekor felduzzasztják a patak vizét, a völgyet pedig három kilométer hosszúságban elárasztják. Ez a vízmennyiség kiegészíti majd a Nagybánya–Felsőbánya területek vízellátását, és a jelenleg épülő vízerőművekben villamos energiát fog termelni, de egy tanulmány szerint Máramarossziget és Jádremete területeit is táplálhatja majd. A gát jelentős szerepet játszik majd az árvizek védelmében három településen és közel 130 hektár mezőgazdasági területen is.

Mikor megérkeztünk, éppen szünetelt a munka. Csak egy markoló és egy emelődaru árválkodott a még szétzúzásra váró kövek mögött. Ott állva a gát tetején egyik oldalban a napfényben ragyogó, kígyózó aszfaltos út, amin mi is érkeztünk, szépen lépcsőzetesen a domb oldalán, mint valami párkány, másik oldalban a vadregényes erdők és sziklaormok, s alant a patak most még csendes csobogása.

Miközben ez az alkotás arra hivatott, hogy természeti katasztrófáktól óvjon majd meg, és ivóvizet biztosítson, a szomszédságában található Tatár-szoros eltűnését eredményezi.

A Tatár-szoros egy védett terület, bejegyzett természeti rezervátum, amely a gát épülésének is köszönhetően már csak a patak medréből közelíthető meg. Továbbutaztunk hát néhány kanyargós szinttel, míg a végtelen mezők között, egy apró híd alatt a víz közelébe tudtunk menni.

A festői tájat nagyon nehéz szavakba önteni. Jobb oldalon őrt álltak a fenyők, míg balról az úton néha-néha elsuhanó gépjárművek visszhangja hallatszott. Mindössze 700 méter a bejárható út, de a természet szerelmeseinek igazi kalandtúra.

A szoros szerkezetét tekintve vulkanikus kőzet, andezit (piroxén andezit). A patak vizének tízmillió éves munkásságát láthatjuk, amint a jobb oldali, falként magasló sziklákra tekintünk. Egyik részen mintha bárddal szabdalták volna, máshol földig hatol a repedés, míg megint másik részen kész kúpokat, különálló alakzatokat lehet felfedezni a kőoszlopokban. 2009-ben Tudorel Ilie ökológus fedezte fel a ma már Máramaros Szfinxeinek is nevezett sziklatömböt, amely egy emberi arcra hasonlít.

A patak különböző üledékes kőzeteken halad keresztül. Találunk itt mészkövet, dolomitot, konglomerátumokat és homokkövet is. Néhol igencsak megnehezíti a látogatók közlekedését, pedig nem is olyan régen még tábortüzek égtek a meder mellett, kirándulók verhettek tábort a parton. A legördülő kövek, kisebb szikladarabok szabálytalanul igazítják a patak útját és hozzá a mienket is. Pár méteren át egész a víz medréig lehet menni, majd teljesen eltávolodik az ösvény, és kettészakad az út. A patak alant folytatja útját, míg lassú emelkedőn minket egy kilátóig vezet. A sziklák tetején alig látható a vékony talaj, amiből sűrű luc- és erdeifenyő-erdők emelkednek. Csak a tetőn néhány lombhullató töri meg az egységes egybeolvadást. Fantasztikus biológiai sokféleséggel rendelkezik a szoros, számos ritka növény- és állatfaj is megtalálható itt, különleges zuzmók és mohafajták, magasra törő áfonyaszőnyeg, nyírfák. Állatok közül több halfaj — cselle és csík —, ritka lepkék, a havasi cincér, de az erdők rejtekén vaddisznók, farkasok és medvék is felbukkanhatnak.

Sajnos a magasan burjánzó növényvilágnak köszönhetően nem tudtunk leereszkedni a szoros medrébe, hanem ugyanazon az úton is tértünk vissza. Bár a vízelvezető csövek végigkísérik az egész patakot, a természet több helyen is megtöri vagy teljesen befonja indáival, ágaival. Különös és végsőkig tartó ez a harc a túlélésért.

A legelő mintegy 2000 hektár, kisebb erdőkkel és kis tavakkal, mocsarakkal is rendelkezik. Olybá tűnik, mint egy tarka sivatag a sűrű fenyvesek között.

Visszaúton kitértünk egy mellékágon egy kőkitermelőig. Az ott hagyott eszközök és rozsdamart fémtartályok szintén a kettősség érzetét erősítették bennünk.

Miközben alig pár száz méter távolságról beszélünk, nem lehet a szintek között átvágni. Gyalogosan sokkal hosszabb út várt volna ránk a kitermelőtől vagy a kilátótól az úton, mintha visszafordultunk volna, a kanyargós út és a párkányszerű emelkedők, mint egy spirál, tévesztik meg az ember tájékozódóképességét.

Visszaúton ránk talált a szürkület, és a majd' 100 méter magas sziklák árnyékában vörös palástban tért nyugovóra a nap. Felerősödtek az erdő zajai, s mi fájó szívvel indultunk haza. Annyi csoda fogadott minket, varázslatos arcát mutatva ez a vidék, hogy örömmel térünk majd vissza alkalomadtán, hogy újra végigkísérjük a kis patakot sziklaformáló útján.

Szöveg: Habarics Ilona

Fotók: Habarics Zsolt