Kár, kár…

Csillogó kékesfekete gúnyában büszkén lépeget előttem egy varjú az István téri parkban, méreget, nem tart tőlem. Pedig ő a mai idők fekete báránya, önző és kegyetlen embereknek a szemében a szálka. E szép fekete madarak az emberi tudat évezredes tartozékai, a keleti, a görög-római és a keresztény hitregék állandó szereplői istenek hírnökeiként, a lelkek hordozóiként, a halál küldönceiként, a sátán jelképeiként, és még sokféle más alakban is, de mindig fölöttébb értelmes lényekként. A Biblia szerint ők táplálták a bujdosó Illés prófétát. Irodalmunkban Zrínyinél a varjak az alvilág tagjai, Kós Károly a házát és regényhőseit nevezte el róluk, Arany Jánosnál boszorkányok (Vörös Rébék), Adynál viszont szent madarak ők, „trágyás mezők szabad népe”. A vetési varjak (corvus frugilegus) évezredekig erdőszélen, telepekben költő madarak voltak, melyek szántás-vetéskor a földeket féregtelenítették, az élősdiektől megtisztították a gazdák nagy hasznára. Rengeteg pajort, kukacot, sáskát, szöcskét, bögölyt, hernyót, drótférget, csimaszt, lótetűt, kabócát, répabogarat, gabonafutrinkát tudnak „fellegelni”, de a háziállatokat megbetegítő élősdieket is. A csiga, pocok és egér szintén a táplálékuk, és csak ritkábban a vetésből származó magok, azok is inkább akkor, ha a hideg miatt még, vagy már nincs bogármozgás, vagy ha a rosszul végzett vetés miatt kint maradnak a magok. A fiókáit a varjú csak bogarakkal táplálja. Herman Ottó igazolta meggyőzően mindezt elhullt példányok boncolásával. A magveszteség ellenére az egykori gazdák társaknak tekintették a varjakat, „tollas embereknek”, Franciaországban ma is ünneppel emlékeznek meg róluk. Biogazdálkodóknak különösen hasznosak lehetnek, pláne ha a gazda tavasszal később, ősszel pedig korábban vet, mikor mozgásban van a bogárság. Nagy fontosságú az is, hogy fokozottan védett, saját fészket nem építő ragadozómadarak, a kék és a vörös vércse, de az erdei fülesbagoly is a májusban már üres varjúfészkekben költenek, a „házigazda” irtásával együtt pusztulnak ők is. A varjak zsákmányállatok is, sólymok, baglyok, héják, rókák vadásszák őket. Mindezt összevetve az élővilág bonyolult rendszerének fontos láncszemei ők is, buta emberi önteltség kell ahhoz, hogy ebbe valaki belepiszkáljon. A vegyszerező mezőgazdaság terjedésével azonban a varjakra tovább már nem volt szükség, és érdemeiket feledve, a vetési magveszteség miatt, a homo „sapiens” ádáz dühvel a madarak ellen fordult, hogy most már hangos, piszkos és káros dúvadként gyilkos indulattal irtani kezdje őket. Európában száz év alatt állományuk 80–90%-a elpusztult így. A varjak okozta kár csak töredéke ugyan a vegyszerek árának, a vegyszeres ételek fogyasztása pedig az emberiség biológiai elfajulásához vezethet, de mindez nem számít, a mai szemellenzős ember a pénz utáni hajszában csakis a jelenre gondol, így aztán a fekete madarak sorsa megpecsételődött. Vadászni kezdték őket, tetemeiket, mint latrokét, ezrével kiaggatták, csapdákat állítottak, mérgezett magvakat szórtak, a fészkeket tűzzel-vassal pusztították, a fiókákat élve elégették, vagy vízbe fojtották, egész erdőket vágtak ki a fészkelő helyeken. Tanult ember előállította az F1 és F2 nevű varjúmérgeket, melyektől lassú kínhalállal egész varjútelepek pusztultak el. És így folyt ez egészen a múlt század végéig. A hivatásos gyilkolászás miatt a lágyabb módszerek, a hessegetés, a kerepelő, a madárijesztő, a varjúcsősz feledésbe mentek. A varjak, ezek a roppant intelligens és tanulékony lények, fejlett értelmükkel rájöttek, hogy a mezőgazdaság közelében pusztulás vár reájuk, ezért az utóbbi évtizedekben mindinkább a városokban kerestek menedéket. Városunkban is laknak ilyen fennmaradásukért küzdő hontalan menekültek, de úgy tűnik, hogy nem kapnak itt sem menedékjogot, mert „hiszen ezek kárognak és sz....k” háborgással most a város embere fordult ellenük önzően és oktalanul, kiűzetésüket és így pusztulásukat is követelve. Még az európai gondolkodásmódban óvodás városvezetésünkben is vannak sajnos ádáz és elfogult varjúüldözők, kik pusztítanák a madarakat vízágyúval, ultrahanggal, de akár tűzzel-vassal is. Kérdés azonban, hogy a varjúellenes műveleteket szervező városháza állni tudja-e majd a sarat hosszú távon a madarak magas IQ-jával szemben? Mert eddig úgy tűnik, hogy nem. Az is kérdés, hogy választottjaink tudnak-e a 407/2006 számú vadászati törvényről, mely március 15. és augusztus 15. között védelmet biztosít a varjaknak? De a legfontosabb kérdés mégis csak az, hogy ha a városvezetés százféle egyéb módon, és sokkal hatásosabban is javíthatná a lakosok közérzetét, akkor miért éppen a „szent madarak”,és a természet törvényei ellen háborúzik, szórva hiába a pénzt? Talán a cirkuszt és kenyeret a népnek alapon? Szemléletváltás híján nálunk a varjú, az említett időszakon kívül, nem védett állat, Magyarországon azonban, az emberi értelem győzelme folytán, 2001-től már igen. Ilyen helyzetben nem kell aztán csodálkozni, ha gondolkodó varjaink, az üldözött emberek példájára, tömegesen fogják kérni az anyaországban való letelepedést. Ui. Vajon a vízágyúzó városvezetés értesült-e, hogy a varjak ideiglenes ellenlépésként az ágakhoz drótozzák a fészkeiket? Csak emiatt azonban fölösleges drótmentesíteni a várost, mert ezeknek a madaraknak az eszköztára igen széles, ragasztanak, tűzdelnek és kötöznek is, ha úgy hozza a helyzet.

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós (varjaknak szurkoló)