Kelet és nyugat találkozása, a berlini fal lebontása

Ma harminc éve, 1989. november 9-én omlott le a berlini fal, amelyet 1961. augusztus 13-án kezdtek építeni. A fal teljesen körülvette Nyugat-Berlint. A 155 kilométer hosszú határőrizeti rendszeren 28 év alatt mintegy ötezren jutottak át Nyugat-Berlinbe.

1949-től 1961-ig, a fal megépítésének kezdetéig közel 3 millió keletnémet hagyta el az NDK-t. A berlini fal megépítése előtt a nyugatra emigrálók száma az egekbe szökött. 1961-ben a szögesdrótakadályok lefektetéséig, augusztus 13-ig 207 ezren menekültek Nyugat-Berlinbe.

A határzárat 1961. augusztus 13-án 500 tonna szögesdrót felhasználásával állították fel. A betonfalat két nappal később több ezer szászországi munkás segítségével kezdték el építeni. A 155 kilométer hosszú, 3,5 méter magas, 45 ezer betonelemből álló fal teljesen körülzárta Nyugat-Berlint.

A fal számos családot szakított el egymástól, és megépítése után korábban Nyugat-Berlinben dolgozó NDK-állampolgárok tízezrei voltak kénytelenek új munka után nézni. A fal megépítésének kezdetén a berlini fal mindkét oldalán hangosbeszélőket állítottak fel, amelyeken folyamatosan üzengettek egymásnak a keletiek és a nyugatiak.

1963. június 26-án, John F. Kennedy híres nyugat-berlini beszédének napján az NDK határcsapatai hosszú anyagdarabokkal takarták le a Brandenburgi kaput, így az amerikai elnök ezen keresztül nem láthatott át Kelet-Berlinbe.

A Nyugat-Berlint körülzáró betonfal mellett párhuzamosan egy másik falat is építettek. A két fal közötti, akadályokkal teletűzdelt, homokos-kavicsos részt halálsávnak nevezték.

Bár a határt 1989. november 9-én nyitották meg, csak 1991 novemberében, a Berlin és Brandenburg határán fekvő műszaki zár felszámolásával szűnt meg végleg a berlini fal.

Az eddigi ismeretekkel ellentétben a bonni hírszerzés állítólag már korábban figyelmeztette az akkori nyugatnémet kormányt, hogy a keletnémet kommunista vezetés egy Berlint kettéválasztó létesítmény építésére készül.

Minderről azok a mostanáig szigorúan titkos dokumentumok tanúskodnak, amelyeket a szövetségi hírszerzés a hírhedt berlini fal 1961. augusztus 13-án elkezdett építésének 50. évfordulója alkalmából hozott nyilvánosságra.

Amennyiben a szóban forgó dokumentumokban foglaltak megfelelnek a valóságnak, az merőben új fényben világítja meg a történteket. Az akkori nyugatnémet kancellár, Konrad Adenauer, valamint Willy Brandt — aki abban az időben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere volt — egyaránt azt állította, hogy előzetesen semmifajta információja nem volt a fal építéséről.

A berlini fal (németül die Berliner Mauer vagy Die Mauer, azaz a Fal) 1989-es leomlásának napja a hidegháború befejeződésének emblematikus dátumává változott. A létesítmény legnagyobb részét a két német állam egyesülése után lebontották, napjainkban már csak egyes szakaszai láthatók.

Szökés a falon át

A berlini fal rendeltetése az volt, hogy megakadályozza a keletnémet állampolgárok tömeges méretű menekülését Nyugat-Berlinbe. Az addigi 80 szektorátlépő helyett csak 12 maradt nyitva. A 155 kilométer hosszú, az NDK területén egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 300 figyelőtorony és 43 föld alatti torony volt. A „határ” 50–100 méter szélességben a pártállami területen tilos zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárkok és külön gépkocsiút biztosította.

A volt Kelet-Németországban több mint 75 ezer embert börtönbe zártak azok közül, akik megpróbáltak átmenekülni Nyugat-Németországba a berlini falon keresztül. Több mint 800 személy meghalt menekülés közben. A tudósok által most nyilvánosságra hozott adatok szerint mindennap átlag hét embert letartóztattak 1961 és 1989 között a berlini falnál. Több ezer határőr is volt a próbálkozók között, körülbelül 2500-an át is jutottak a nyugati oldalra. Ötévenként azonban 5500 határőrt is börtönbe zártak. A kutatók arra is rájöttek, hogy a fal megépítésének évében a Stasi körülbelül 50 ezer emberét és összes anyagi forrását arra fordította, hogy megállítsa az embereket, hogy ne hagyhassák el otthonukat. Akik megpróbáltak elmenekülni, azokat letartóztatták vagy arra kényszerítették, hogy kémkedjenek. A 809 személy közül, aki meghalt menekülés közben, 250-et a berlini fal tövében öltek meg, 370-et a keleti és a nyugati határ között, 189-et pedig akkor, amikor a Balti-tengeren át próbáltak elmenekülni. A fal utolsó halálos áldozata egy fiatal volt, akit 1989. február 6-án lőttek agyon. A 20 éves Chris Gueffroyt lelövő határőr 150 keletnémet márka jutalmat kapott.

A 156 kilométer hosszú határőrizeti rendszeren 28 év alatt mintegy ötezren jutottak át Nyugat-Berlinbe.

A szökést megakadályozó határőrök átlag 100–200 keletnémet márka jutalmat és 3–6 nap szabadságot kaptak.

Érdekességek a berlini falról

Az Asahi TV 1990-ben gyűjtést rendezett Japánban abból a célból, hogy cseresznyefákkal ültessék be a berlini fal helyét. Az összegyűlt egymillió euróból 10 000 cseresznyefát ültettek Brandenburgban és Berlinben.

A keletnémet Reichsbahn felelt az épülő fal anyagának helyszínre szállításáért. A nyugat-berlini vasúti hálózatot is a Reichsbahn üzemeltette, ezért a falhoz építőanyagot szállító vonatok átjártak Nyugat-Berlinen.

A berliniek által egyszerűen csak Kacsacsőrnek nevezett kertes terület határvonala furcsa kanyarokat írt le. A háborúban győztes szövetségesek egyenlő részekre osztották fel a tömböt, ahol minden egyes keleti teleknek két nyugati szomszédja volt. A kiskertek művelését a fal felépítése után sem hanyagolták el, de csak az NDK „legmegbízhatóbb” polgárai (többnyire párttagok) lehettek itt tulajdonosok.

1988. július 1-jén területcsere zajlott le Kelet- és Nyugat-Berlin között. A fal nyugati oldalán lévő, de az NDK-hoz tartozó ún. Lenné-háromszög addig gyakorlatilag területen kívüliséget élvezett, lakói hajléktalanok és a nyugati törvényekkel szembekerült szélsőbalos aktivisták voltak. A területcsere bekövetkeztekor a nyugati rendőrség azonnal megszállta a területet, amelynek lakói a berlini falon átmászva az NDK-ba menekültek, ahonnan az NDK népi rendőrsége órákon belül visszatoloncolta őket Nyugat-Berlinbe.

Az egyezményeknek megfelelően a nagyhatalmak még a hidegháború legfagyosabb óráiban is járőröket indíthattak egymás területére. A fal felhúzását követően az amerikai katonai egységek tüntetően, napi 12 alkalommal mentek át járőrözni a szovjet szektorba. A szovjet egységek a járőrözés mellett gondoskodtak a brit szektorban, a Tiergartenben álló (a környezetétől szögesdróttal elkerített) szovjet hősi emlékmű folyamatos őrzéséről is.

Nyugat-Berlin körül, az NDK területébe ágyazva, de attól teljesen elszigetelve 10 nyugati exklávé létezett. Ezek közül az egyetlen lakott a Berlin délnyugati részén fekvő Steinstücken nevű falu volt. 1951-ben a szocialista állam megkísérelte a terület elfoglalását, de a lakosság ellenállása miatt ez nem sikerült. Steinstücken egy rés volt a falon, mivel az odavezető utakon csak tankakadályok álltak. A területen különösen gyakoriak voltak a határőrök dezertálásai. A fal felépítésekor az NDK teljesen lezárta a területre vezető utat, ezért az amerikai hadsereg helikopterleszállót épített, és állandó „helyőrséget” hozott létre Steinstücken egyik portáján. A megoldást 1972 őszén egy bonyolult területcsere és alku hozta el, amikor a két állam kiegyezett egy 20 méter széles korridor létesítésében. A korridort és a települést az NDK ekkor egy külön „steinstückeni fallal” vette körül.

1972-ben az NDK és Nyugat-Berlin vezetői megállapodtak, hogy a nyugati szektorok kommunális hulladékát az NDK szeméttelepein rakják le.

Élet a fal után

Michael Müller kormányzó polgármester egy tavalyi ünnepségen azt nyilatkozta, a szabadság és az egység nehéz döntések és feladatok elé állította a várost, mert össze kellett hangolni milliók életét, akik két különböző politikai rendszerből érkeztek. Berlin a kilencvenes években „Németország legnagyobb építési területe” volt, a gazdaság átalakulása pedig magas munkanélküliséget okozott, és szigorú takarékoskodást követelt meg. Azonban a berliniek nem csak az egyesülés kihívásaival küzdöttek meg. A fal ledöntése olyan szabad tereket hozott létre, amelyek révén a város „mágnesként vonzza a kreatív teremtő erőt” — mondta Michael Müller. Berlin így ma már „startupfőváros”, ahol informatikai innovációval foglalkozó, feltörekvő vállalkozások tömege tevékenykedik, és Európa vezető kutatási és tudományos központjai közé tartozik. Azonban nem tűntek el a „Kelet” és „Nyugat” közötti különbségek, és a szocialista rendszer negyven éve visszafordíthatatlan változásokat is okozott. Így egészen biztos, hogy soha nem költöztetik vissza központjukat a második világháború után Berlinből Münchenbe vagy Frankfurtba áttelepült vállalatok.

A fal lebontása utáni időszak mérlege „nem rossz”, de a volt NDK területének felzárkózása a nyugati tartományokhoz még nemzedékekig tarthat. Az Egyesült Államokban a polgárháború (1861–1865) után nagyjából akkora volt a különbség a déli és az északi államok gazdasági fejlettsége között, mint a keleti és a nyugati német tartományok között a fal ledöntése után, és Amerikában 100 év kellett ennek a különbségnek a felszámolásához. Az eltéréseket mutatja, hogy még mindig többen vándorolnak keletről nyugatra, mint amennyien a nyugati tartományokból a volt NDK területére költöznek.