Keserű lecsó

Töpörödött anyóka ül a szatmári kórházi ágy szélén. Étkezőterem nincs, odatették hát a levesét az éjjeliszekrényére egy műanyag tálban. Csak nézi szomorúan, mert úgy reszket a keze, hogy kilöttyen az egész, ha kézbe veszi, odahajolni pedig nem tud, olyan görbe a háta. Persze a lélöttyért nem nagy kár, de hát akkor is! Ez a XXI. század?

Egy magára valamit adó kórház működésében kulcskérdés a betegek civilizált és orvosilag helyes étkeztetése, mert az is a gyógyulás fizikai és lelki biztosítéka, kiemelt figyelmet érdemel hát. A szatmári megyei kórházban viszont hosszú ideje már kritikán aluli és küszöbérték alatti a betegek élelmezése minőségileg és szervezésileg is, napjában emberi méltóságot sértő, de ezt soha senki nem fájlalta hivatalosan, soha senki felelős személy nem csapott az asztalra, hogy na most már elég, de még spontán tüntetés sem szerveződött emiatt, mint például a minap a gyógyszerhiányért.

Sokáig mind a két kórházépületnek saját konyhája volt, és közelről láthattam ezek működését, mert diétás orvos (is) voltam a régi kórházban. Derék asszonyok sanyarú körülmények között, de nagy lélekkel, szinte a semmiből nagyon jó leveseket és ételeket készítettek ott, még süteményeket is, télire befőtteket és savanyúságokat raktak, az ételek pedig mindig frissen és melegen jutottak a felvonón a betegekhez. Akkoriban étkezőterem is volt a járni tudóknak. A közös, sószegény és rántásmentes menün kívül 6–7-féle betegségcsoportnak külön koszt is készült, sőt, különleges esetekben egyedi menüt is kaphatott a beteg. Az új kórház konyhája is így tette a dolgát.

Jött azonban a kézezres évek elején egy vállalkozó Olténiából, akinek kulináris és egészségügyi ismeretei egyáltalán nem voltak, viszont ügyes volt, mert az akkori kórházvezetést néhány óra alatt meggyőzte, hogy ő a legalkalmasabb a kórház étkeztetésére, és erről íziben alá is írtak egy tíz évre szóló szerződést. A két kórházépület addigi konyháját hamarosan felszámolták és szétverték, a személyzetet szélnek eresztették, és megkezdődött a szatmári kórház élelmezésének a legsötétebb kora, mikor is hideg levesek és ételek, odaégett gyurmák, íztelen, gyanús húsok és pacalok meg a megye legegészségtelenebb kenyere rontották tovább a beutaltak állapotát. A rossz kenyérnek magyar vonatkozású, külön kis korrupciós története van. De mint ahogy már szó volt róla, mindezt senki sem vette különösebben zokon, a szenvedő beteg pedig ritkán reklamál. Egy ideig a vállalkozó konyhatündérei az új kórházban főztek, de túlságosan szem előtt voltak, és inkább elköltöztek, kilométerekről szállítva aztán a betegek élelmét. Mint volt diétás orvost, meghívtak egyszer, hogy segítsek a menük összeállításánál. A menüíró a vállalkozó jobb keze, egy építész technikus volt, én pedig azt találtam mondani, hogy ez az ember nem alkalmas erre, hiszen nulla a témában, nincs hát akinek segítsek. Ekkor a főnök mélyen a szemembe nézett, és mondta, hogy beszélni szeretne velem négyszemközt az irodájában. Csak nem ferde hajlamú? — villant belém a sejtelem, és dehogyis mentem. Nem is hívtak többet sohasem. A megyei kórház azóta is idegen koszton él, nagyobb költséggel természetesen, mint ha saját konyhája lenne, hiszen így a nyersanyagokon, a személyzet fizetésén és az energiaköltségeken túl még az étkeztető cég nyereségét is biztosítani kell (napi 2500 lej, 3,43 lej/adag), na de hát a közpénznek mifelénk nincsen pásztora. Az csak hab a tortán, hogy az ételeket műanyag dobozokban szállítják, melyekről már évek óta tudjuk, hogy a hő hatására mérgek szabadulnak fel belőlük, sztirolok például.

A kórházi betegtáplálás szinte másfél évtizedes mélyrepülése után most szándék van újraszervezni hatalmas költségekkel a két kórházépület konyháját, berendezéseket, alkalmazottakat, szállítóeszközöket szerezni, meg mindent, ami ehhez szükséges. Ez roppant dicséretes igyekezet, mert bizonyos, hogy saját konyhával a kórház civilizáltabb, jobb, emberibb és olcsóbb étkeztetést tud majd biztosítani; persze az is sokat javítana, ha szép, barátságos étkezőtermek is lennének az osztályokon. Bízzunk benne, hogy így is lesz, és földi értelemben is el lehet majd mondani, hogy aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott. Az csak egy költői kérdés (ma és itt), hogy számon kéri-e valaha is valaki az egykori kórházvezetőktől, hogy nagy veszteséggel milyen jogon és címen herdálták el az egykori konyhákat és az egész ellátórendszert. És hogy kit hizlalt ennek a haszna?

A kórházi étkezés balkáni furcsaságaként megemlíthető még, hogy sehol és soha Romániában és így Szatmáron sem a személyzet nem étkezhet a kórházban szervezetten és civilizáltan, fizetés ellenében, akár 24 órás szolgálat alatt sem, ami mindenképp rontja a munka minőségét is. Eszik hát sokan a beteg ételét, zavaros és áldatlan egy állapot, ami senkinek sem jó. Nyíregyházán önköltségi árakkal, mint egy háromcsillagos étterem, olyan a személyzeti étkezde, igaz, az 100 km-rel nyugatabbra van.

Végezetül mit mond mindezek hallatán a kisördög? — Jó, jó, de mi lesz, ha megcsinálják a korszerű konyhákat, mindent rendbe raknak, és akkor lesz majd megint egy mammont imádó kórházvezető, akihez egy szép napon beállít egy ügyes délvidéki vállalkozó? Vagy talán a spirálelmélet alapján ez így is kell történjen?

Tisztelettel,

Dr. Zagyva Miklós